Milyen is az ideális?

2018. május 6. | Írta: Vág Bernadett

190 centi magas, erős testalkatú, rettentő bátor, roppant okos, irtó vicces, állati gyengéd, végtelenül érzékeny, humanista, idealista, optimista, buddhista, és cseppet sem focista.

Na jó, lehet egy-két centivel alacsonyabb vagy magasabb, a kockás izmoktól is eltekinthetek, csak a bátorsága ne csapjon át agresszív hajlamba, se idétlen vakmerőségbe.

Az okosság fontos, de nem kell, hogy hat diplomát takarjon, és inkább ne legyen vicces, mint hogy folyton rajtam röhögjön.

Ja, és ne csöpögjön, úristen, nehogy már ő is felzokogjon a csajos filmeken, na meg az érzékenység, hááát, az azért ciki, ha folyton csiklandósan felvisít, ahányszor megsimogatom.

Legyen humanista, persze, de ne rohangáljon demonstrálni minden vasárnap az emberiségért, ennyire azért ne legyen idealista se, és az optimista is picit túlzás, nem baj, ha picinykét realista néha, el ne szálljunk nagyon.

És inkább focizzon havonta egyszer, mint hogy folyton csak búgva meditáljon.

Szóval a lényeg, hogy azért mégiscsak legyen nagy és erős, hogy ÉN kicsinek és törékenynek lássam magam mellette, legyen bátor, hogy lehessek ÉN félénk, legyen okos, hogy képes legyen meglátni, milyen okos is vagyok ÉN, és vicces, hogy nevessen a poénjaimon.

Legyen gyengéd, hogy az érintéséből is érezzem, ÉN milyen szerethető és szép vagyok, és érzékeny is legyen, hogy látva lássa varázsos, érzékeny lelkemet, humanista is csak azért legyen, hogy értékelje az ÉN mélységeimet.

És hogy ki ne nevessen az álmaimért, ezért legyen idealista, és hogy el ne keserítsen lépten-nyomon, ezért legyen optimista.

És legyen hite, magában, a világban, az örök túlélésben, Istenben és Fiában, Shivában, Shaktiban, a Szűzanyában, Allahban, Jehovában, Krishnában, ahogy énbennem. Hite legyen, mindegy, milyen. És akkor tőlem akár focizhat vagy jógázhat, kit érdekel.

(Most, hogy egy pislantásra átkukkantottam férfi írótársam, vagyis Zsolt jegyzetébe, ide a bal oldalra, azt kell mondanom, csak részben értek egyet vele. Mert ő azt írja, csak akkor tudhatjuk meg, milyen az ideális, ha már pontosan tudjuk, kik vagyunk valójában.

De honnan tudhatnánk meg, kik vagyunk valójában, ha nincs, aki visszatükröz minket önmagából? Aki reagál ránk, aki visszamosolyog, akinek ránk csillan a szeme?

Én azt mondom, éppen akkor ideális „az ideális”, ha erősíti azt az elképzelést – legyen az valóság vagy ábránd –, amilyennek mi ÁLMODJUK magunkat.

A másik mindig tükröt tart nekünk, ahogy mi is neki. Ha szépnek látjuk őt, az azért van, mert az ő tükrében szépnek látjuk önmagunkat. Emlékeztek a régi Vidámpark elvarázsolt kastélyában a tükrös szobára? Végtelenszer végtelen tükörkép, végtelen ÉN…)

Ha szép vagy a szememben, mert szépnek lát a szemed, akkor mi vagyunk egymásnak az ideális, legyünk akármilyenek. A valóság meg kit érdekel, úgyis minden hozzávetőleges és mulandó.

Hogy milyen is az ideális? Addig nem tudhatjuk, amíg nem tudjuk, kik vagyunk, és mire, kire vágyunk pontosan adott élethelyzetünkben. De azt is gondolom, hogy teljesen nem ismerhetjük meg önmagunkat.

Címkék: szerelem, társkeresés, ideális társ