Dani volt a legjobb kutyám
Danit ajándékba kaptam Zozótól, amikor magamra hagyott, és Párizsban ment. Egyetemre. Nem mehettem vele. Nem volt miből, nem volt hová. Otthon laktam akkor még a szüleimnél. Anyám, aki semmiféle rendetlenséget, pláne koszt nem viselt el maga körül a lakásban, azt mondta, ide kutya nem jön.
Jött.
Amikor a Dani névre keresztelt mafla kölyökvizsla megérkezett, s aki hozta őt, szerelmem, Zozó viszont elutazott, anyám nem tehetett mást, beletörődött. Jó, de a konyhába nem mehet be. Mondta. Aztán megtiltotta, hogy az ágyra ugorjon, a lakásban csontot kapjon, majd kijelentette, hogy ő aztán biztosan nem fogja sétáltatni.
A kis kölyökvizsla természetesen ott ült a lábunknál a konyhában, amikor ebédeltünk, kizárólag szüleim franciaágyának közepén aludt, s a csontot, amit egészséges fogainak védelmére kapott, a lakás legkülönfélébb zugaiba dugta el, gondolván nehezebb napokra, melyek sohasem következtek be.
Dani az első lett, és mindig az első volt anyám kötelességeinek sorában. És első volt a szívében is. Néha legalábbis ezt gondoltam. Mert Dani kapta mindig a legjobb falatokat, az ő sétáltatása volt a legfontosabb. Anyám miatta kelt fél órával korábban, s még mielőtt bármit csinált volna, a kiskutyát vitte ki a Duna-partra reggeli szimatolgatásra.
Nem lehet tudni, hogyan, de szerintem a kutyák érzik, hogy kinek kell hízelegni. Dani legalábbis érezte. Az első pillanattól kezdve, ahogy lábát (helyesebben mancsát) az életünkbe tette, anyám kegyeiért udvarolt. Neki nyomkodta buksi fejét vakargatásért. Az ő lába elé heveredett, amikor tévét nézett, és őt kísérgette, bárhová ment is a lakásban. Jaj Dani, mondta anyám, hagyjál már, egyedül is ki tudok menni a konyhába. Ezt a kutya persze soha nem volt hajlandó megérteni. Imádták egymást. A kutya és anyám.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 2. számának 22. oldalán!)
Még nincs hozzászólás