Szelíd motorosok
Amikor gyereke lesz az embernek, mindent másképp lát, mint korábban. Ami az előzőekben gyerekesnek tűnt, az most már elfogadható és természetessé válik. Nagyobb megértéssel viszonyul a dolgokhoz.
Ismerik azokat a kisgyermekeknek készített autókat és motorokat, melyekkel a kicsik száguldoznak? Csanád fiamnak mindkettőből van egy-egy. Ezzel nem is lenne probléma, ám mostanság igencsak rászokott a motorozásra – főként a lakásban.
Olyan lett számára a motorja, mint a honfoglaló magyaroknak a ló, a nap nagy részét rajta tölti. Járja a 68 négyzetmétert, begurul minden szobába, helyiségbe, amiből sok nincs, azonban ez megunhatatlan szórakozás, teszem hozzá, szerencsére. Ha a feleségem engedné, akkor a motoron is enne…
Ez még mindig nem akut probléma, mert szerencsére jól kifárasztja magát, és így általában nyugodtabbak az éjszakáink.
A gond az, hogy nem szereti egyedül róni a jelképes utakat, azaz otthonunkat, ezért engem kér fel, vagy inkább utasít, hogy tartsak vele. Ez a következőképpen néz ki. Én a laptomom előtt ülök, és dolgozom. Csanád felbukkan a motorján, és megfogja a kezemet.
Egy keveset gügyög is mellé, szerintem olyasmiket mond, hogy hagyd már a melót, apa, és gyere, vár ránk az országút, várnak minket a kalandok. Pontosan tudom, hogy igaza van, ezért olykor engedek a csábításnak.
Én az autót szoktam kapni, ám mivel nem tudok ráülni, tolom. Három fajta hangot is képes kiadni a játék, így amikor elindulunk, az élen természetesen Csanád, én pedig hű apródként követem, szirénázunk, és dudálunk.
A feleségemet megkértem már néhányszor, hogy örökítse meg, ahogy párosunk maga mögött hagyja a kilométereket, ám eddig a nevetéstől még nem sikerült használható felvételt készíteni. Útjaink alatt gyakran beugrik a Tankcsapda néhány sora: „Előttem kilométerek, mögöttem mérföldek”.
Vannak pillanatok, amikor kisfiam minden figyelmeztetés, előzmény nélkül hirtelen lefékez, majd leugrik a motorról, és jelzi, hogy járművet cserélünk. Ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele?!
Egyszer megpróbált rávenni, hogy ne toljam, hanem üljek rá a motorra, mivel a feleségem ezt előttem már megtette, amit Csanád imádott. Azonban 90 kg nem válna a jármű előnyére, persze azért egy próbát tettem, és a motor állta, csak én nem bírtam mozdulni vele.
A gyermek pedig megpróbált megtolni, és óriásikat kuncogott, hogy az apukája milyen értetlen és tehetetlen.
A motorozás annyira a mindennapok része lett a kisfiamnál, hogy egyik reggel (negyed hétkor) arra ébredtem, hogy az ágyam mellett áll, és a motorról néz rám. Ekkor még azt hittem, álmodom, majd amikor kezdtem magamhoz térni, kiderült, hogy ez bizony a valóság. Azért rendes és figyelmes volt Csanád, mert adott nagyjából 2-3 percet, mielőtt kiadta volna az induljunk parancsot.
Ami igazán pozitívum, hogy kisfiam végre az utcán is hajlandó motorozni, így egyre nagyobb távokat tudunk megtenni a környéken. Ám valahogy mindig úgy intézi, hogy az út végén a játszótéren lyukadunk ki. Valószínűleg ez lehet a garázs…
Még nincs hozzászólás