Karinthy Frigyes: A körhinta
Indul.
A cifrára meszelt falakon hirtelen összemosódnak, szertefolynak most a naiv, boldog tájképek: messze mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat ábrázolók. Csikorog a tompa faváz, és borzolódva libegni kezdenek odafönt a festett rongydarabok. Ferdén nekilódulva áll a vezető középen, a tükrös, üveggyöngyös oszlop terebélyén. A gépzongora zengeni kezd.
Nyihorászó, aranyveretű ló. Himbáló, terpesz hintó mögötte: – kékre meg sárgára mázolt baldachin. Görbe strucc, üvegszemű, meredt zsiráf. Fürge, furcsa, fafényű zebra. Lakkos, tükröző elefánt füle mögött bizsegnek, fújdogálnak a bojtok, rojtok. A feje üvegskatulya, tompora tükör. Rézgyűrűk csörögnek a lábán. Nyitott szájából titkosan, mereven vigyorog elő a fanyelv. Én kisfiú voltam, én féltem. Eleinte szégyelltem magam a többi ember előtt, és messzi mezőket, bodros vizeket, távoli vitorlákat bambán bámultam a meszelt falakon. Valaki kézen fogott, és mert vonakodtam, egyszerre fellökött a csikorgó, tompa favázra, és nevetve intett: ne félj, csacsi! látod, a többi is. És egyszerre csikorogni kezdett a tompa faváz, és libegni kezdtek a festett rongydarabok. Hahó!
Hahó! Forog a váz. Minden összefolyik. Zörögnek a pántok, síkosan elnyúlik a kör. A xilofon zsibongva harsog. Rugókon hullámoznak a fehér paripák. Szabályos, egyre sebesebb ütemekben csillannak meg a forgó, cifra keretű tükördarabok. Egyre sebesebben libegnek a rongyok – a fehér paripa merev, nyitott szája marad csak mozdulatlan egy torz, fafényű vigyorban. Sárga ruhás, karcsú és domború leány ül rajta féloldalt, és előrehajlik. Hahó!
Hahó!
Halljátok a visszhangot? A mezők verik vissza és a távoli, elmaradó sziklák. Most bódulni kezd a zavaros zongoraszó. Most tágulni kezd riadt, szomorú szemem, és aprókat, gyorsakat, egyre sebesebben, lüktetni kezd a tüdőm. Most nehéz verítékszag vegyül az olcsó, tarka ruhák és pomádés, durva fejek szagába. Zavaros kábulat gomolyog – ködök és gomolyok –, de egyszerre tisztulni kezd, és forró világossággal látni kezd az agyam. Hahó!
Hahó! Színek és formák és hangok vakítóan, élesen és elhatárolva zsibonganak, és egyszerre látom, és egyszerre értem meg mindegyiket. És amint egyre világosabb lesz agyvelőm: egyre jobban sötétül el szívem, mintha szakadékba zuhanna. Szédülök.
Szól a xilofon. Hahó! A sárga ruhás lány odaszorítja testét a paripához, és előrehajlik. Szoknyája örvényleni kezd körülötte, s a fehér harisnya kivillog. Nedves a szája, és haja homlokába csapzik. Egy mesterlegény kurjogatva feléje nyújtja a nyakát. A leány szilajul lendül vissza. Vigyorogva mered előre a megnyúlt paripa. Hahó.
Miért mindez a szörnyű zsivaj, és hová rohannak ezek? Őrület száguld a paripákon? Hiszen ez a leány nem tartja már magát – lábát átvetette a ló feje fölött, két combjával átszorítja a nyerget, testét vadul visszadobja, melle kifeszül, és haja vészesen lobogni kezd.
Borzasztó. Mi történt itt? Bordó karikák suhognak fütyülve a szemeim körül. Most megláttam a leány nyirkos, tétova ködökben úszó szemeit. Remegve, riadtan meredek reá. Rekedt röhögést hallok, és karok nyúlnak a levegőbe. Valaki megfogja a lábát. A leány sikongva viháncol, aztán lihegni kezd. Zsivajgó lárma kavarog. S az egészet, mintha vasharangot kongatna egy súlyos, lassú kalapács: úgy kíséri a szívem nehéz dobogása.
Jaj, jaj. Nehéz veríték és tikkadt leheletek öntik el az arcomat. Egy tükörben egyszerre meglátom magam, és riadtan hőkölök vissza. Kié ez az ismeretlen, rettenetes fej, duzzadt arccal, zavaros és dagadt szemekkel? Ki vagyok én? Mit akarnak azok ettől a leánytól? Mit tolakodnak, mit lökdösik egymást körülötte, mit lihegnek, mit röhögnek, mit nyomakodnak, mit verekesznek? Mit csinálnak azok ott a homályban? Rettenetes! Nem bírom tovább. Előrehajlom, összekuporodom – s ím, egyszerre lentről, lentről a mélyből – mintha elhagyott, távoli sikátorokból kúszna elő: –, panaszos, szívettépő hang csuklik… egy kutya halk, vinnyogó nyöszörgése… Figyelni kezdek – és szívem megdermed a rémülettől. Rájövök, hogy belőlem jön e hang – egy kutya szűköl és vonít elszorult torkomon keresztül – egy kutya szűköl és nyöszörög tüdőmben… egy kutya lihegő nyelve lóg ki párologva remegő ajkaim közül…
Ó jaj!… Nekem is... Nekem is… Én is… Én is… Én is akarok… Én is akarok…
És most kavarogj, vadul, diadalmasan, fülsiketítő gépzongora! Most libegjenek a kopott bársonyok és tarka selymek, és százféle szín szikrázzék a fényben. És nehéz illatokban és szakadó verítékben ázzék a sárga, örvénylő selyemöltöny… Csörögve verődnek össze az üveggyöngyök, mint vacogó fogak a láz borzongásaiban. Vacogok. Reszketek. Nyöszörgök és szűkölök. Hadd abba, veszekedett, átkozott barom, hogy ezek itt meghallják, amit tátogó szájam dadog. Halljátok, zsírfejű munkások, szennyes, tarka ruhák… halljátok, izzadt, forró cselédek… Kalárist adok nektek és karperecet… Halljátok, odaadom a kék mezőket, boldog vizeket és távoli vitorlákat… Ezekből a fülledt rongyokból kell nekem… Sárga ruhás leány, te förtelmes és iszonyú, te süppedt és sárga szemű… te szennyes és lihegő… hallod-e? Az én álmaimat odaadom neked, a végtelen kékséget és örökkévaló messzeségét, hogy magamhoz szoríthassam a melled… Hallod-e? A melled!… A tarka és gyönyörű selymek, a cifra üveggyöngyök és aranykeretű tükrök között.
Ó, nyomorúság!
Még nincs hozzászólás