Hagyd Istenre a bosszút!
Hát, kedves fiatal barátnőm, talán el sem hiszed, de én nem tudok a bosszúról semmit. Ez az érzés vagy vágy kimaradt az életemből.
Most, hogy így komolyabban elkezdtem gondolkodni rajta, az jutott az eszembe, hogy talán nem voltam soha igazán megalázott, megcsalt, elhagyott szerelmes. Voltak, persze, különösen kamaszkoromban sután végződött kapcsolataim.
De a kamaszkori szerelmek amilyen könnyen jönnek, olyan könnyen el is múlnak. Marad utánuk néhány nap sírás, talán egy-két kiló mínusz, pont jó. De jön a hétvége, és a kamasz könnyen vigaszt talál. Azt hiszi, újra szerelmes, és tényleg az, de az a kapcsolat még nem az igazi. Ha szerencséje van, a sok kis kaland, randi, együtt lógás után találkozik valakivel, az igazival, és attól kezdve már nem tud másra gondolni, csak rá.
Nem tudom, szerencse kell-e hozzá, vagy valami más, de tény, ha az ember, legyen nő vagy férfi, az igazi mellett kiköt, ha eltart mindkettejükben a lángolás, összeszoknak. Össze kell szokniuk, másképpen vége lesz. Mert ha időben nem történik meg az alkalmazkodás, és oszlani kezd a rózsaszín köd, annak szakítás lesz a vége.
Nekem szerencsém volt, időben összeszoktam. Nem kellett bosszút forralnom. Meg azt hiszem, nem vagyok bosszúszomjas alkat. Azt gondolom, hogy ha valami véget ér, annak véget kellett érnie.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2023. évfolyama 11. számának 47. oldalán!)
Még nincs hozzászólás