Amikor már hozzátört a lelkem az előadáshoz, akkor könnyebb lett
Ibsen egy viszonylag ritkán játszott, különleges darabját mutatták be a Centrál Színházban. A darab főszereplőjével, Básti Julival a próbákról, a fegyelmezettségről, a múlttal való szembenézéséről, és egy kicsit a gyereknevelésről is beszélgettünk.
- Úgy tudom, nagyon nem szereti, ha egy rendező bábként kezeli a színészeket, ha közös alkotás helyett dirigálás van.
- Ez igaz, de most a Kísérteteknél nem ez történt. Bár keretek közé vagyunk szorítva a stúdiószínpadnak és a teret még inkább leszűkítő díszletnek köszönhetően a szó szoros értelmében is.
Egyértelmű volt, hogy sok mozgásra nincs mód, lényegében mozdulatlanságba dermednek a szereplők: csak a belsőből áradhat a feszültség, az indulat. Az Alvingnéban tomboló érzelmekről nagyon hasonlóképpen gondolkodtunk Robival (Alföldi Róbert a darab rendezője - a szerk.), nem volt vita köztünk.
- Gyakorlatilag végig az arc játszik, a tekintet...
- Olyan, mintha filmeznének minket, és végig közelik lennének. Erősen kell koncentrálni, egy másodpercre sem lehet leereszteni. Mindannyiunknak görcsben van a háta végig.
- Nagyon kemény szembesítés a darab önmagunkkal, a hazugságainkkal, a családi titkokkal, azzal a régi rossz hagyománnyal, hogy az asszony köténye sok mindent eltakar... Sokat kivesz önből ez a darab estéről estére?
- Főleg a próbaidőszak volt nehéz, amikor már hozzátört a lelkem az előadáshoz, akkor könnyebbé vált. Amikor már ismerem ennek a nőnek minden gondolatát, azt, hogy mit miért mond, és miért úgy mond, minden egyes szó helyére került.A másfél óra megszakítás nélküli, koncentrált jelenlét fárasztó persze, de csodálatos színészi feladat.
- Feltűnt, hogy már a főpróbán is tökéletes volt a szövegtudása. Ez azért nem általános. Mindig ilyen fegyelmezett?
- Már a premier előtt három héttel precízen tudnom kell a szöveget, különben nem tudok próbálni, gondolkodni.
- Nem az első találkozása Ibsennel. A katonás Hedda Gabler, úgy emlékszem, azt mondta egy interjúban, nem jól sikerült. Hatással volt ez a kudarcélmény valamiképp a mostani próbákra?
- Nem, dehogy, pontosan tudom, akkor ki miben hibázott, ez egy egészen más történet, az pedig egy lezárt fejezet.
- Fel sem merült, hogy ön is rendezhetne egyszer egy ilyen fontos, "női" drámát például?
- Mindig felmerül, hogy rendezzek, de gyáva nyúl vagyok (nevet), és passzolom. Majd egyszer, ki tudja. Egész életemben fontos volt a szakma véleménye is, nemcsak a közönségé. A rendezők a saját stílusukra szabják az előadásokat, nagyon karakteressé formálnak mindent, én meg nem tudom, képes lennék-e erre.
- És az elég jó nem elég jó?
- Nem. De mondom, nem kizárt, hogy rászánom egyszer magam.
- A darab egyik legfájdalmasabb üzenete, hogy bár a gyerekeinknek a legjobbat akarjuk, és próbálunk e szerint cselekedni, később sokszor rájövünk, hogy nem voltunk elég bölcsek, és javítani a hibát nincs lehetőség. Alvingné elküldi a háztól a hétéves fiát, hogy ne lássa az apja tivornyáit. Ettől a fiú magányos lesz, szenved, az anya nemkülönben.
- Rettenetes lépés elküldeni a fiút, akkor is, ha nemigen volt más választása ennek az asszonynak. A darabnak az az üzenete, hogy a felnőttek felelőssége gondoskodni a következő nemzedék lelki és fizikai jólétéről.
Megnyomorítva, titkok között, kötelező, álságos, tabuk között vergődve a gyerekeink sem lehetnek szabadok. Nem várhatunk tőlük semmit, ha mi magunk nem követeljük ki az igazságot, a tisztánlátást, az őszinteséget!
- Ön három fiút nevelt föl. Van, amit utólag bán, vagy nem szokása a múlton rágódni?
- A múlttal mindig foglalkozni kell! Különben nem tudunk egyről a kettőre lépni. Amikor az első gyerekem kicsi volt, egyfolytában lelkiismeret-furdalásom volt, mert a Katonával utaznom kellett. Ez maga volt a pokol számomra. Mint anya nagyon rosszul éreztem magam, ő is mindig beteg volt, amikor elmentem.
Anyukámmal volt azokban a napokban, és még egy bébiszittert is felvettem segítségképp, de azért az úgy sem pótolhatta az anyja jelenlétét. Amikor a második és a harmadik fiam született, akkor már nem utaztam. Rengeteget voltam velük, és jólesett, hogy nekik megadhattam a sokkal több figyelmet.
A nagyfiammal kapcsolatban azóta is van lelkiismeret-furdalásom, pedig nem tudtam volna máshogy csinálni. A pályát képtelen lettem volna elhagyni, így viszont utazni kellett. Szakmailag nagyon fontos korszaka volt ez az életemnek, A három nővér, az Übü király időszaka...
Volt egy háromhetes ausztrál út, emlékszem, na, oda már nem mentem el, végül vendéget hívtak helyettem. Hárman voltunk kisgyerekes anyák, Udvaros, Szirtes és én. Összeálltunk, kértük, hadd vigyük magunkkal a srácokat. Azt mondták, nem lehet, mert akkor nem figyelünk a munkánkra.
- Pedig talán pont így volt nehezebb koncentrálni.
- Hát persze, állandó szorongás volt, hogy mi van otthon, ha utaztam.
- Alvingné egyedül marad, gyenge, erőszakos férfiak között kell biztosítania a gyereke boldogulását. Neki kell megoldani a család összes problémáját. Nem mondhatni, hogy nem aktuális képlet, hogy ez ne fordulhatna elő ma is.
- Igen, ez az egész világon probléma és harc tárgya, kivéve talán ott, ahol Ibsen alkotott, Skandinávia jár az emancipáció terén a legelöl. A nők követelik a változást, de a férfiaktól függ, engedik-e... Ez is tőlük függ, nekik kell változni voltaképpen.
- Mit tett azért, hogy a fiai, illetve a majdani menyei élete könnyebb legyen?
- Mindig segítettek, megszokták, hogy összedolgozunk. Szólni sem kell, érzik, mi a helyes, empatikus viselkedés egy adott helyzetben. Jó srácok, jó apák lesznek. Jó mintájuk van, a párom is az. (Puskás Tamás rendező, a Centrál Színház igazgatója - a szerk.)
- Az első gyermeke (Gothár Márton, vágó - a szerk.) - felnevelésében is aktívan részt vett, pedig nem ő az édesapja.
- Így van, nemcsak modern apuka, hanem igazi társ is. Mostanában rengeteget dolgozik, de amikor a gyerekek kicsik voltak, minden feladat közös volt.
- Nagy, családi titok az ön életében is volt, édesapja, Básti Lajos, úgy tudom, nem mesélte el, micsoda tragédiák történtek vele. Halálosan beteg édesanya ápolása kamaszfejjel, munkaszolgálat, bujkálás a háború alatt... Megdöbbent, amikor megtudta mindezt?
- Mérges voltam a papámra, miért nem osztja meg velem ezeket a dolgokat. Nekem anyukám mesélte el a régi történeteket. Amikor felhoztam a témát apukámnak, elutasító volt, nem is mertem többet kérdezgetni. Ezt, ma már tudom, nem lehet, nem szabad így!
Nem lehet ilyen titkokat megtartani. Őt is roncsolta! Neki sem tett jót. Szembe kell nézni a múlttal, nemcsak a bűnökkel, hanem azzal is, ha minket bántottak, mint az ő esetében.
Minél később történik meg a beismerés akár egy egyén életében, akár társadalmi szinten, annál jobban elmérgesednek a tályogok. Erről szól a Kísértetek. Erről szól az életünk.
Még nincs hozzászólás