Félrecsúszott szavak
Hogy néha egy szót rosszul mondunk ki, vagy valami mást mondunk helyette, jól ismeri a pszichológia. Freud tulajdonított ennek először jelentőséget, úgy vélte, ilyenkor a tudatalatti beszél a tudatos helyett, ezért nevezik "freudi elszólásnak" az ilyen eseteket. De mi van akkor, ha a szánk olyan információt közöl "véletlenül", amiről nem is lehet tudomásunk, mert majd csak hetek múlva fog megtörténni?
Beszélgetünk valakivel, nyugodtak, ellazultak vagyunk, görögnek a múltbéli események, színes sztorik elevenednek meg előttünk, nevetgélünk. És akkor, egyszer csak egyikünk kimond valamit, amit súlyos csend követ, mintha megrepedt volna az idő és a tér, mintha átzuhantunk volna a jövőbe, ami kitárulkozik előttünk, és elárul egy titkot. És a következő pillanatban, amikor visszatalálunk a jelenbe, elképedünk, hogy ez meg mi volt. Hogy történhetett ez?
Karina története
„A sztori akkor kerek, ha elárulom, hogy ezzel a barátnőmmel vagy hat éve nem találkoztam, és amikor végre mesélni kezdtünk egymásnak, ő eljutott a házassága megromlásáig és a válásukig, mire én rávágtam, hogy sajnos én is elváltam. És itt fagyott meg a levegő. Mintha megszakadt volna a film, mintha egy pillanatra – se kép, se hang – lebénult volna minden. Mert dehogy váltam el, dehogy! Szerelmes voltam a férjembe, szépen éltünk, boldogok voltunk.
A szám elé kaptam a kezem, és azt mondtam: te jóságos ég, fogalmam sincs, hogy mondhattam ilyet. Aztán pedig magyarázkodni próbáltam, hogy nyilván csak nyelvbotlás volt. Pedig biztosan tudtam, hogy ezeket a szavakat valami titokzatos erő mondatta ki velem. Miért mondtam ezt? Hogy mondhattam? Megőrültem? És honnan az a fura érzés, ami a rémséges szavaimat kísérte, az a nyugodt, higgadt bizonyosság, az a meggyőződés? Hat héttel az eset után a férjem közölte, hogy szörnyen sajnálja, de beleszeretett valakibe. Elhagyott. Egy évre rá el is váltunk.”
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2020. évfolyama 9. számának 48. oldalán!)
Még nincs hozzászólás