Bródy Sándor: Kendővásár
Rőfösboltban soká ültem, üldögéltem a nyáron és néztem, mint vásároltak a parasztasszonyok. Az úrinőket, amint kínnal kergették a tegnapi napot és vennének olyasmit, ami nincs, nem is néztem, mert látni is kín.
Jajgattak, sőt haragudtak, talán még azokra is, akik meghaltak érettük és itthagyták őket posztótlanul és selyemtelenül. Egy menyasszony sírva fakadt, mert három inggel kell férjhez mennie, szégyelte magát az előtt, aki majd ura lesz. De én nem sajnálom az urakat, ezek segítenek magukon, most még. Sőt az egész lerongyolódott világot se sajnálom, mért olyan buta. De hogy a parasztleány rongyos lett, azon magam is sírni tudnék. A száz szirmát lehúzták a ringó alsótestéről, jó, ha két szál szoknyába burkolódzhatik. Azért fújja, rimánkodja le róla olyan könnyen az idegen szél, az idegen szerzet is.
Búsultunk rajtuk ketten, a nőtestvéremmel, akié a bolt sok-esztendő óta. Meg kellett érnie, hogy büdös papírszag vegye körül, amikor a kartonok olajos szagához szokott. Kérnek tőle piros fejkendőt. »Nincs, barna meg kék, az is papírból való! Nem ajánlom, egyszer kimossa, rongy, még az se!« Másnak meg egyszerűen azt mondja »Nincs!« De nem mer rája nézni, a leány anyja is nála vásárolt, még a régi kendőire is emlékszik. Milyenek voltak! A jó Isten nem ruházta olyan ékesen a madarakat, mint a rőfösök a parasztleányokat. Most barna, legfőképpen barna papíroskendőket ajánlanak, a színük olyan, hogy mindjárt jó átmenet a gyászhoz. Jó előre megszokni. Ellenben fekete gyászkendő nincsen. Fiatal menyecskék, írjátok meg az uraitoknak, hogy valahogy meg ne haljanak, nem tudjátok őket meggyászolni. A testvérem vigasztalja őket, hogy ezért külön ne ríjjanak, a gyász az igazi, a szívben vagyon, ott viseltetik és soha el nem ványad.
– Régen nincs már fekete kendő! – mondja a testvérem. – Ez a vidék magyar, régen felélte!
És nincsenek azok a szép stikkelt szemfedelek, bécsi csipkék, tiszta fehér terítők, amelyeket olyan passzióval vásárolt a paraszt, kedves halottjának! Mogorván fordult ki a föld népe a boltból, nyilván a boltosra haragszik és nem hisz neki, amikor azt mondja: »Nincs, nincs, nincs!«
– Hát legyék, van itt pénz bőven, adja annyiért, amennyiért akarja! – És barna kebeléből, foltos pruszlikok alól ezreseket szed ki és vág a pultra. Ingtelenül hazaérkezett katona-urának sárga selyem ingre valót kénytelen vágatni a zsellérasszony. Hogy mennyi büdös pénzért, már nem is tudom. Mert valami kevés selyem, az még van, de nincs gyolcs, a gyönyörű, a szent gyolcs, egy szem! A néném nagyon velük érez és ezért szeretné becsukni az üres boltot, de hátha még egyszer mégis kinyílik a világ? És még van egy pár meleg kendője, kelleni fog. Tépázzák érte a falusi népek, egymásról is letépnék.
Imhol bejön egy öreges asszony, a maga régi törökselyem nagykendőjében. Kérik tőle, a vevőtől akarnak venni. Rángatják, megszagolják a kendőt.
– Fiatalos ez magának, adja el!
– Ezt? Az uram vette, újházas korunkba!
– Azért való újházasnak – lép elébe, szól hozzá egy hibáshátú zömök legény, a sudár felesége kezébe téve a kezét, ami alkalmasint ennek a szörnyű pörnek, ami most folyik, következménye, hogy ez a leány azé a legényé legyen.
– Az a! – erősítgeti a szégyenlős asszony a szomorú szemével. Elpirul a kendőtől. Nagyot szorít a púpos ura szeplős kezén. A szép szája lefelé görbed a kívánságtól.
– Itt van ezer korona egy darabba! – szólt az ember, belenyomja a pénzt az asszony markába, leveszi a kendőt róla, a maga párjának a vállára akasztja, azzal megy kifelé. Még csak kezet se fogott a vásárra, még csak nem is köszönt a boltosnénak.
A testvérem azt mondja, hogy az asszony alkalmasint azért nem szaladt utána, mert kellett neki a pénz. Szép műlábat akart csináltatni a fiának, mivel hogy a hivatalos műlábbal sok baj van, jobban szeretik, ami privát.
Más furcsaságokat is láttam a kendővásárlások körül. De most jut eszembe, hogy miért is érzékenykedjem, amikor tudom, hogy a régi időben is, amióta én a rőfösboltokat nézem, mindig milyen nagy dolog volt a kendő a parasztlánynak, meg asszonynak. Az apám nem volt boltos, de azért sok-sok, szebbnél szebb fejre valója volt és adott minden arravalónak, aki elejébe került.
Miért is nem vagyok én – az apám?
Még nincs hozzászólás