Anyu, szerelmes vagyok!
Ha az ovis gyerek szerelmes, a felnőtt nevet. Jó, nem a gyerek arcába, inkább csak titokban. Mert nem tudja elképzelni, hogy komolyan van ilyen. Mert kihagy az emlékezete.
A szerelem kortalan, és soha nem nevetséges. Sem ötévesen, sem nyolcvanöt évesen. Egy gyönyörű és törékeny érzés, amely jobbá teszi az embert, és jobbá teszi a világot. Lelkesít, elandalít, szédít és megvadít.
Ovis vagyok, férjhez megyek!
Óvodáskorban még gondtalan és egyszerű a szerelem. Nincsenek elvárások, nincs versengés, talán még féltékenység sincs. Azt szeretnénk megélni, ami hitünk szerint a felnőttléttel jár. A kislányok a nőiességet, a fiúk a férfiasságot.
Papás-mamás. Jellemző játék az óvodában, ami felkínálja az összes szerepet, melyet a felnőttlét hordoz. Csakhogy itt nincsenek valódi gondok, nincs megcsalás, nincs féltékenység, nincs pénztelenség, nincs alkoholizmus, legfeljebb játék szinten, és feloldható a vele járó feszültség a játék virágos mezején.
A fiúk indiánok voltak, körbe-körbe rohangáltak és háborúztak az ovi udvarán. Elfogták a lányokat. Odavitték őket a fákhoz, és fűszállal megkötözték a lábukat. A lányok érezték a férfierőt. Behódoltak neki. A fiúk azt várták, hogy a lányok főzzenek nekik. A lányok pedig főztek. Fűlevest.
Emlékszem, milyen vérpezsdítően izgalmas volt alárendelődni és szerelmes levest főzni annak a férfi-fiúnak, aki engem megkötözött. Pedig a vállamig sem ért. A leves ízlett neki. Jó, nem dicsérte túl, de bólintott, hümmögött, és megette.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2023. évfolyama 10. számának 36. oldalán!)
Még nincs hozzászólás