Ne okosítsd, mutass példát
Olyan jó lett volna mindentudó anyának lenni, és csupa okosat mondani a gyerekemnek. Ma már huszonéves, szóval hiába kesergek, a nevelés ideje letelt, már nem hathatok rá sem a szigorommal, sem a büntikkel, de még a mézesmadzaggal sem.
Hogy jó ember lett-e? Persze hogy jó ember lett. De mivel van apja is, meg sok nagyszülője, nem csak magamat illik ünnepelni. Az egyik nagypapája például, ha a gyerek beverte a térdét az asztalba, jó nagyot csapott a bútorra, amiért az fájdalmat okozott. A másik nagyapja ezzel nem értett egyet, mivel a gyerek a hülye, ha az asztalba rúg, nem az asztal.
De titokban megláttam, hogy nemsokára ő is az asztalt verte meg, mikor már megint beleverte magát a lány, pedig akkor már másodszorra csinálta. Hogy miért? Azt mondta, azért, mert olyan szívfájdítóan sírt, hogy megsajnálta, ráadásul ő is mérges lett arra a dög asztalra.
Hazudok, hazudsz
Hát, így nevelünk. Csakhogy az elmúlt 2-3 évtized megtanította nekem, hogy taníthatunk, okíthatunk, amit akarunk, úgysem az lesz megtanulva. Hanem ahogy élünk. Taníthatjuk a gyereket illedelmességre, sportra, olvasásra, ha sem illedelmesek nem vagyunk, sem sportosak, sem nem olvasunk, ha jó film van a tévében.
Pusztán azt tanulhatja meg az ilyen nevelésből, hogy a közvélekedés szerint olvasni inkább értékes, mint a tévét bámulni, és kifelé ezt fogja hirdetni. Otthon meg azért sem lesz illedelmes, és dehogy megy el kocogni. Tehát hazudni tanítjuk. Hisz mi is hazudunk neki, amikor mást mondunk, mint amit csinálunk.
Mint az anyám?
De akkor hogy csináljuk? Mert hazudni nem akarunk, az igaz, de tökéletesen élni sincs energiánk, meg hát nem is lehet. Bizony, mulasztunk, hibázunk, kihagyunk, elfelejtünk, miközben a gyerektől azt várnánk, hogy ő ilyesmit sose tegyen. Ha pedig mégis megteszi, és még vissza is felesel, hogy anyu, te sem szoktál mindig kezet mosni ebéd előtt, akkor balhézunk, hogy velem így nem beszélsz!
Találtam egy kedves írást a neten, Pethő Orsolya pszichológus tér ki épp erre a bakira. Hogy amikor haragosan és hangosan intézzük a gyereknevelést, akkor pont olyanok vagyunk, mint az anyánk. Így ír erről Orsolya: Ez sokunk legmélyebb félelme.
De biztos vagyok benne, hogy nem igaz. Hogy miért? Mert már átléptük a tudatosság kapuját. S bár még működnek a begyakorolt automatizmusok, már rálátunk a problémára. Ez már a ’tudatos nemtudás’ fázisa, ami már jóval több, mint az előző generációk öntudatlan automatizmusai. És ha már rálátunk a problémára, azt jelenti, hogy már nem vagyunk benne. Készül a megoldás is. Persze még hosszú az út odáig, de egy nagyon fontos lépést tettünk meg azáltal, hogy hajlandóak voltunk belenézni a tükörbe.
És ezért mindenképpen elismerést érdemlünk. Feszítő, idegesítő, néha elkeserítő, amikor már tudjuk, hogy mi az, amin változtatni szeretnénk, de még nem sikerült. Nem véletlenül. Épp ez a rossz érzés lesz a segítségünkre. Ez az, ami rávesz arra, hogy változtassunk. Újra kell írni az idegrendszeredben az útvonalakat. A régi, megszokott idegpályák helyett új utakat kell alkotnod. Ez kitartó, állhatatos munkát igényel majd.”
(kolyokszerviz.hu)
Csak őszintén
De akkor mi lehet a megoldás? Egyik kabátnőm gimiben rabja lett a tetoválásnak. Próbáltuk lebeszélni, mert mi azt tanultuk az anyáinktól, hogy egyrészt ez csúnya, másrészt eltüntethetetlen, harmadrészt pedig rossz képet fest egy nőről. De ő (mivel az anyukáján is volt tetoválás), nem hallgatott ránk, és varratott a combjára egy gyufásskatulya méretű rózsát. Néztük az alkotást, éreztük, hogy ez bizony szexi, és irigyeltük.
De ettől függetlenül továbbra is egyetértettünk abban, hogy a tetoválás butaság, mert minek összefirkálni Isten szép alkotását, a testünket. Aztán a lány másnap kisírt szemmel jött a suliba. Mert az anyukája észrevette a rózsatetkót, és kerekedett egy kis balhé.
Hogy meri megtiltani azt, amit ő is megcsinált tinikorában? – üvöltözte a barátnőnk sírva. Aztán kiderült. Az anyuka egy pillanatnyi elmezavar miatt varratott magára anno átszúrt szívet, és azóta is bánja. És nem megtiltotta a lányának a tetkót, csak igyekezett elmagyarázni, hogy nem kéne. Csakhogy a második mondatnál üvöltözésbe fulladt a társalgás, mert már nem tudtak indulatmentesen beszélgetni. Hetekbe telt, mire megnyugodtak, és sírva-ölelkezve el tudták mondani egymásnak, hogy csak szeretetből fakadt a tiltás.
Ha elölről kezdeném
„Ha elölről kezdeném a gyermeknevelést,
fenyegetés helyett festegetésre használnám a kezemet,
Példálózás helyett példát mutatnék,
Nem siettetném a gyermeket, hanem hozzá sietnék,
Nem a nagyokost játszanám, hanem okosan játszanék,
Komolykodás helyett komolyan venném a vidámságot,
Kirándulnék, sárkányt eregetnék, réten kószálnék, bámulnám a csillagokat.
A civakodás helyett a babusgatásra összpontosítanék,
Nem erőszakoskodnék a gyerekkel, hanem a lelkét erősíteném,
Előbb az önbizalmát építeném, azután a házamat,
Kevesebbet beszélnék a hatalom szeretetéről,
És többet a szeretet hatalmáról.”
Diana Loomans amerikai sikerszerző
Még nincs hozzászólás