Mese a mesebeli teknosrol meg a buggyant kigyóról
Volt egyszer, hol nem volt, nagyon-nagyon régen, úgy 300 millió évvel ezelőtt egy teknős. Ott éldegélt a tenger partján, hol benne a vízben, hol pedig a parti homokban, attól függően, hogy volt-e egyáltalán víz a tengerben, vagy kiszikkasztotta a túlmelegedés, és hogy volt-e homok a parton, vagy elfedte a vízözön. Amikor a vízben pancsolt, halakat meg marhafelsálakat ragadozott, ám ha a parton sütkérezett, salátafélékkel tömte magát.
Néztek is a többi állatok, már ha voltak egyáltalán akkoriban többi állatok, hogy ez meg ki. Merthogy olyat még nem láttak, hogy van egy kerekecske izé, ami alulról-felülről kemény páncél, elölről-hátulról meg lábacskák. Ja, meg néha egy orr.
Teltek múltak az évmilliók, a többi állat hol kipusztult, hol kifejlődött, de a teknős, az továbbra is ott lébecolt az óceánparton, és azon nevetgélt, hogy a víz nyaldossa a talpát. Egy nap arra lábatlankodott egy kígyó, és nagyon megirigyelte a páncélost, amiért olyan komplett volt, ahogy volt.
Gondolkodott is a kígyó, hogy lehetséges az, hogy mindketten hüllők, mégis ennyire különböznek egymástól. Merthogy hüllők, az már biztos, ez oda volt írva a fémtáblára, amely az állatkert rácsán lógott sok százezer évvel később.
Hát még, ha tudta volna a buta kígyó, hogy a teknősnek még esze is van, meg viccelődhetnékje, például imád bújócskázni meg labdát kergetni, vagy lusta állatkákat szállítani a hátán, például nyafka macskát vagy dodókacsát. A kígyót viszont sosem látta nevetni senki, nemhogy labdáért szaladgálni, tekintve, hogy nem volt futballista.
Gondolta a kígyó, lerántja a teknőt a páncélosnak álcázott hüllőről, és akkor majd kiderül, hogy nem is igazi hüllő, csak handabandázik. Gyorsan felöltözött, meg is fésülködött, és elsiklott, hogy meglesse, hogyan születik a kisteknős, mert ha valóban hüllő, akkor bizony tojásból kell kikelnie, ahogy a kígyónak vagy a hétfejű sárkánynak. De ha így van, akkor már csak az a kérdés, hogyan kerül rá a teknő?
És mit gondoltok, mi történt? A kígyó odalapult szorosan a fal mellé, hogy meglesse a teknőcmamát, amint otthonában tevékenykedik. (Hogy milyen fal mellé? Honnan tudjam, ez iszonyú régen volt.) Nem lehet azt mondani, hogy a teknős kapkodott, bár tört-zúzott, mert amelyik kis kavicsnak nekiment, az odébb gurult, igaz, hegyomlás azért nem volt. A kígyó már szinte unta nézni, ahogy a teknősmama hétrét lustálkodja magát, amikor hirtelen az orra elé gurult egy kő. Nézte-nézte a kígyó, és látta, hogy az bizony nem is kő, hanem tojás!
Ekkor a kígyó felszisszent: – Hát ez meg hogy gurulhatott az orrom elé, amikor nincs is orrom?
De mire kibosszankodta magát, a kis tojás megrepedt, és négy lábacska kalimpált elő belőle. Na, gondolta a kígyó, ezek szerint mégis tojásból bújik elő a teknőcgyerek, de ha így van, meg is eszem nyomban, amíg rá nem kerül az a kemény, rághatatlan páncél.
És már körbe is kanyarodta a tojást, és várta, hogy a kölök előbújjék. Nagyra tátotta a száját, és hamm, be is kapta azon nyomban az újszülöttet, csakhogy az aprócska teknős jól megakadt a torkán, akkora páncélja volt neki. A kígyó köhögött, fuldoklott, a teknőc pedig eltotyogott onnan, de nem túl messzire, hisz azt gondolta, ez az ő mamája, ez a se vége, se hossza tekergő, krákogó.
– Mama! – lelkendezett a kis teknős, de még mielőtt odabújt volna a kígyó nem létező karjaiba, az igazi mamája, a nagy teknős odatotyogott érte, és a hátára dobta.
Így menekült meg a teknős a kígyótól, na meg a kígyó a teknőstől, aztán ki is halt pár ezer évre, egész pontosan addig, amíg az édenkertben fel nem cseperedett az almafa, merthogy a kígyók nagyon szeretik ám az almát.
Amit teknőcékről tudni kell
Hazánkban egyetlen teknősfaj őshonos, és ez a mocsári teknős. Hobbiállattartóknál, persze, még sok fajta él, a legjellemzőbb a vörösfülű ékszerteknős. A teknősök közismerten lassan haladnak szárazföldön. Nagy-Britanniában két elkóborolt teknősről feljegyezték, hogy egyikük 8 hónap alatt mindössze 2,9 kilométerre, másikuk 3 hónap alatt 5 kilométerre távolodott el gazdájától.
Miért nyújtogatják a nyakukat?
A teknős szilárd páncélja lehetetlenné teszi a mellkas térfogatváltozását. Amikor nyelvcsontja lefelé mozdul, a nyitott orrlyukakon át beáramlik a levegő, majd a nyelvcsont emelésekor bejut a tüdőbe. A szárazföldi teknősök szabályos időközökben kinyújtják nyakukat a páncélból, ilyenkor a tüdő kitágul, és levegő áramlik bele, majd amikor visszahúzódnak a páncélba, a levegő kiáramlik a tüdőből.
Lágy héjú tojások
A hüllők, köztük a teknősök is belső megtermékenyítéssel szaporodnak. Minden teknős lágy héjú tojással szaporodik. A hímek a párzási időszakban gyakran harcolnak a nőstényekért. A mocsarakban élő teknősök hosszú karmokat növesztenek, hogy a párzás során meg tudjanak kapaszkodni a nőstények hátán. Minden teknősnek van pénisze, a kínai lágy héjú teknősé kicsi és kétágú. A víziteknősök kizárólag vízben párzanak.
(Forrás: wikipedia.hu)
Még nincs hozzászólás