Isztambult mindenkinek látni kell!
Nevezzék ezt a várost Bizáncnak, Konstantinápolynak, Isztambulnak (n-nel vagy m-mel), nincs a világon még egy jelentős hely, amelyhez a magyarokat ilyen régi és erős kapcsolatok fűznék. Sőt, talán ez az a város, ahová a legtöbb magyar, akinek lehetősége volt külföldre utazni, elment.
Kicsi kis történelem
Talán az 1980-as évek mutatták legjobban a török–magyar kapcsolatok másfél évezredes keserédes jellegét. Az isztambuli Nagybazár volt az a hely, ahol a bécsi Mariahilfer Strasséval vagy az olasz Tarvisio bőrpiacával ellentétben mi is tudtunk valamivel kereskedni, nem csak kiadtuk a pénzt, de bevételünk is lehetett.
Ezekben az időkben tanultak meg a török árusok néhány szót, egy pár mondatot magyarul, s ha ismerős beszédet hallottak, már kérdezték is – „Sajt, szappan?” Hja, az Amo szappanunk és a trappista sajtunk keresett cserecikk volt, s ha valaki nem hozott, hát könnyen megkaphatta, hogy – „Buta vagy, magyar”.
Közös történetünk kezdetén lovon érkeztünk, a szilaj nomád népek egyszerű indíttatásával, elraboljuk mindazt, amit nem tudtunk előállítani. Elődeinket Bizánc hamar rávette arra, hogy inkább üzlettel és kereskedelemmel szerezzük meg a vágyott dolgokat, legyünk szövetségesek, harcoljunk az ő oldalán, amiért még zsoldot és fegyvert is kaphatunk. Hozhatnánk például bőröket, szőrméket, lovakat, rabszolgákat, cserébe aranyat, ezüstöt, selymet és bort adnának. Az üzlet megköttetett.
Ettől a pillanattól a városban a magyarok hol kereskedőként, hol a császárnak szánt menyasszonyként, hol hivatalos ügyben utazóként, hol fogolyként vagy gályarabként, hol menekültként, manapság pedig kalandvágyó turistaként, de mindig nagy számban fordultak meg.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 6. számának 53. oldalán!)
Még nincs hozzászólás