A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Engedd el, ami fáj vagy dühít!

Gyakran hallani manapság jó tanácsként, hogy ha fáj vagy bosszant valami, el kell engedni. Mivel nem tudjuk pontosan, mit is jelent ez, pedig olyan bölcsen hangzik, zavartan bólogatunk, és úgy teszünk, mintha már nem is lenne semmi bajunk.

Fotó: Shutterstock.com

Az elengedés nagy gondolata Keletről származik, csakhogy a hozzá kapcsolódó magyarázat, metodika szétfoszlott útközben. Valóban jó lenne, ha a nyomasztó, bántó dolgokat el tudnánk engedni csak úgy, de hogyan kell azt csinálni?

A nagy igazságokkal tele a padlás

Ha bármilyen veszteség ér minket, legyen az egy hozzánk közel álló személy elvesztése vagy egy anyagi csőd, mely megtépázza az ingóságainkat, rosszul érezzük magunkat. A gondolataink csak akörül forognak, hogy amit eddig a magunkénak tudtunk, már nincs. Ez a gondolat elviselhetetlen.

Barátaink, szeretteink igyekeznek vigasztalni, és ilyesmiket mondanak: Ne bánkódj, lépj tovább! Ne bőgj, majd találsz másik szerelmet! Ne dühöngj, majd veszel másik autót! Menjünk bulizni, akkor majd elfelejted!

Szívből jövő tanácsok ezek mind, csak épp teljesen haszontalanok. Arra buzdítanak ugyanis, hogy a keservünket fojtsuk el, és minden erőnkkel gondoljunk valami másra. Működik ez? Dehogy. Ideig-óráig talán, de a legalattomosabb pillanatban a fájdalom újra ránk tör, és ezerszer jobban megkínoz, mint korábban.

Zokogni szabad!

Már Buddha is megmondta, hogy minden szenvedésünk alapja a ragaszkodás. Ragaszkodunk a szeretteinkhez, a tárgyainkhoz, a véleményünkhöz, az igazunkhoz, az álmainkhoz, az önmagunkról kialakított képhez, buta szokásokhoz, az élethez… Ha bármelyiktől meg kell válnunk valamilyen okból, akkor szörnyű szenvedést élünk át, mintha a testünkből tépnének ki egy darabot.

A bölcs jógik persze tudják, hogyan kell megszabadulni a ragaszkodástól, így őket nem kínozza meg a dolgok vagy érzések elvesztése. Nekünk azonban nem marad más, mint hogy feldolgozzuk a veszteségeinket. Ahhoz, hogy valóban meg tudjunk szabadulni a veszteség okozta rossz érzésektől, merjünk szembenézni annak fájdalmával.

A leghatásosabb ilyenkor egyedül lenni, és engedni, hogy a düh, a harag vagy a bánat átjárjon tetőtől talpig. Szabad, sőt ajánlott kiabálni, tombolni, csapkodni, és szabad jajgatva zokogni. De ha úgy esik jól, hogy csak csendesen, rezzenéstelen arccal lebegünk az elvesztés okozta fájdalomban, azzal sincs semmi baj. Nem vagyunk egyformák.

Ez az érzés is az enyém

Fotó: Shutterstock.com

Abban azonban egyformák vagyunk, hogy az életünk bizonyos szakaszában ragaszkodni akarunk, magunkénak tudni, akár birtokolni bizonyos dolgokat, személyeket, érzelmeket. Emberek vagyunk, nem pedig megvilágosodottak (vagyis buddhák), így aztán hamar csapdába ejt minket a ragaszkodás érzése. Az elengedés titka azonban abban rejlik, hogy felismerjük és elfogadjuk ezt.

Ha tisztázzuk önmagunkkal, hogy igenis szükségem volt arra a dologra, érzésre, élethelyzetre, és most fáj, hogy elveszítem. Nem baj, hogy szükségem van rá, nem vagyok emiatt rosszabb másoknál. És nem baj az sem, ha most fáj, hogy már nem az enyém.

Fáj, bánt, és ez az érzés is az enyém. Elfogadom ezt a fájdalmat, dühöt, mert belőlem fakad. Megbékélek vele, nem harcolok ellene. Ha idáig eljutottunk, akkor megnyugodhatunk. Mert ez az elfogadás, megbékélés maga az elengedés.

A fájdalom mindig tanít valamire

Ha ugyanis nem harcolunk tovább ezekkel az érzésekkel, ha nem akarjuk félresöpörni, elnyomni, eltitkolni, elfelejteni és bulizni menni helyette, ha nem akarunk könnyeinket visszafojtva egy újabb kapcsolatba rohanni, hanem megengedjük a lelkünknek a gyászt, akkor a veszteség okozta trauma lassan feldolgozódik, feloldódik. Egyre halványabb lesz a fájdalom, és újjászületünk. Ugyanakkor nem árt átgondolni, vajon ez a nagy fájdalom jelentkezett-e már korábban valaha? Sokszor azért ismétlődnek a fájdalmas szituációk, hogy észrevegyük egy hibánkat.

Elhagyott a kedvesem, és mindjárt belehalok? Pedig csak három hete ismertük meg egymást? Tényleg ennyire halálosan szerelmes lettem három hét alatt? Nem valószínű, ugye? A fájdalom mégis megőrjít, itt sajog bennem csillapíthatatlanul. Mi lehet az oka? Valószínűleg az, hogy egy gyerekkori, elfeledett fájdalmat idéz.

Hároméves voltam, amikor apu a nagy sárga bőrönddel elhagyta a lakást, és többé soha nem bújhattam hozzá, ha felriadtam álmomból, nem foghattam a kezét, ha nagy kutya jött szembe. Elvesztettem. Fáj? De még mennyire. Azért hagyott el, mert rossz voltam? Azért hagyott el, mert rossz volt? Engem hagyott el egyáltalán? Ez a fájdalom ismétlődik egészen addig, amíg át nem érzem újra tudatosan, fel nem dolgozom, meg nem bocsátok neki is, magamnak is.

Fotó: Shutterstock.com

Egyedül nem megy

A magány és elszigeteltség növeli a szorongást. 2015-ben Julianne Holt-Lunstad, a Brigham Young Egyetem pszichológusprofesszora 3,4 millió résztvevőt vizsgált hét éven keresztül a szorongás, a magány és a betegségek viszonylatában.

A vizsgálat ideje alatt a meghalás valószínűsége 26 százalékkal nőtt azoknál, akik magányosnak érezték magukat, 29 százalékkal azoknál, akik társadalmilag elszigeteltek voltak, és 32 százalékkal azok körében, akik egyedül éltek. Az emberek az öregedéssel, a barátok és a családtagok halálával még inkább elmagányosodhatnak.

Mit tegyünk helyette?

  • Könnyebb az elengedés, ha felkínálunk magunknak cserébe valami más dolgot, ami örömöt okoz. (Persze, csak a veszteség feldolgozása után.) Ha például a szerelmünket kell elengedni, mert szakított velünk, miután jól kisírtuk magunkat, gondoljuk el, mi mindenre nem volt alkalmunk vagy időnk a vele való kapcsolat alatt. Régóta szerettünk volna táncolni tanulni? Olajjal tájképeket festeni? Lángvörösre festeni a hajunkat, csak ő nem engedte, nem tetszett neki? Most itt a nagy lehetőség!
  • Az elengedéshez szükséges fájdalom vagy düh minél mélyebb átélését segíti, ha leírjuk az érzéseinket. Nyissunk egy tiszta füzetet, majd gondolkodás és cenzúra nélkül öntsük bele magunkból az összes rossz érzést. Szabad a füzetben káromkodni, szabad könnyel áztatni a lapjait, szabad csúnyákat rajzolni bele vagy jól összefirkálni. Ha már nincs miről írni, a füzet mehet a kukába, de még jobb, ha a szabadban elégetjük.
  • Vigaszt nyújthat a tudat, hogy életünkben minden elmúlik (még a szenvedés is), hogy valami más töltse be a helyét. Osho így fogalmaz: „Egyetlen változatlan van, az örök változás.” 

Címkék: buddha, lelki fájdalom, osho, mi az elengedés?, terápiás sírás

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!