Élesre töltött figyelemmel
Ad is, nem csak kapni akar. A Ridikül több százezer nézője pontosan tudja, hogy Jakupcsek Gabriella a gyóntató, vagy épp szórakoztató, vidám beszélgetések során a saját életén is ajtót nyit. Így aztán vendégei a legrejtettebb érzéseikről is képesek beszélni a stúdióban. Tudják, hogy az őszinteségükkel itt nem él vissza senki. De vajon milyen az, amikor a műsorvezető ül a vendég székében? Mennyire nyílik meg egy ridikülös, lélektől lélekig beszélgetésben?
Mindent tudsz rólam: miről fogunk beszélgetni? – kérdezte az interjú előtt, bár túl a háromszázadik Ridikül felvételen, már álmából ébresztve is kisebb előadást tudna tartani arról, hogy még magunk sem ismerjük igazán önmagunkat, hát még mások! Azt, persze, tökéletesen érti, hogy riporterként a kíváncsiság nemcsak nála, nálam is egyfajta szenvedélybetegség. És az adásban, vagy „szünetben”, amikor csak úgy traccsolunk kicsit, mindig történik vele, körülötte valami, vagy olyasmit mesél, amitől kíváncsi leszek rá. Ki más lehetne az évzáró, ünnepi Magazinunk címlapszereplője, ha nem a Ridikül népszerű műsorvezetője?
RIDIKÜL MAGAZIN Akkor lélektől lélekig, ahogy te szoktad. Benne vagy?
JAKUPCSEK GABRIELLA Benne, persze. Mehet.
RM Ha jól látom, most kerek számodra a világ. Hogyan lettél olyan, amilyen szeretsz lenni?
JG Most valóban szeretek olyan lenni, amilyen vagyok. De aztán gyorsan be kell majd csuknom az ajtókat.
RM Elvesztettem a fonalat! Milyen ajtókat?
JG Amióta a Ridikült vezetem, sokkal érzékenyebb vagyok, és ez fokozottan igaz a felvételi napokra. Ugyanis az ilyen beszélgetésekhez nyitott állapotban kell lennem. Amikor kijövök a stúdióból, és minden idegszálammal a következő felvételre készülök, rettentő sérülékeny vagyok. Könnyebben megbántódom, és annyira élesre van állítva a figyelmem, hogy jobban észreveszem a rossz szándékot, a linkséget. Olyan, mintha – jelképesen értve, persze – védtelenebb lennék a fertőzésekkel szemben. A hétköznapokban, a szakmában nem lehetek ennyire nyitott. Muszáj zárnom.
RM És a pozitív hozadéka ennek a nagy kalandnak?
JG Főleg az van! Tökéletesen önazonos az életemmel ez a műsor. Nagyon szeretem a talk show műfaját. De ha nem hallgatjuk meg egymást, az csak beszélés, nem beszélgetés. Ahhoz, hogy másokra tudj figyelni, kell egyfajta alázat is. Bár ezt a szót manapság már nem nagyon használják, mert tévesen a gyengeséggel azonosítják. Szerintem viszont erőt ad. Nekem a Ridikül jutalomjáték. A mai médiakínálatot nézve itt gyöngyszemek készülnek, a szerkesztőség, a tévés stáb és az én munkám eredményeképpen a Ridikül már régóta túllépett az egyszerű „adás” kategóriáján. Arra törekszem, hogy kiderüljön, mennyivel több szív van benne, mint egy átlagos műsorban. Számomra pozitív hozadék az is, hogy sokkal könnyebben nyílnak meg előttem az emberek.
RM Tudom, hogy néhány felvétel előtt jobban izgulsz, vagy talán még szorongasz is, mert a téma megrázó, felkavaró. A stúdióban, persze, ez már nem látszik rajtad. Soha nem merül fel benned, amikor felteszel egy-egy sebtépő kérdést, hogy szabad-e ezt, mi közöm mások titkaihoz?
JG Nem, mert mindig hozzáteszem, hogy én magam mit gondolok, kicsit én is vallok, és nem tolakodó a kíváncsiságom. Ugyanis, ha valaki úgy érzi, hogy el akarnak venni tőle valamit – ami lehet akár egy történet az életéből –, akkor nem adja oda. Amikor bántalmazott nők beszélnek magukról, vagy a gyász, a válás, az életünk más kudarca a téma, nagyon érzékenyen kell vezetni a beszélgetést. Soha nem kutakodom! Meg akarom érteni, mi, és miért épp úgy történt, ahogy, és azt szeretném, hogy ami végül elhangzik, azzal segíthessünk másoknak is.
RM És te hol beszéled ki magad? Otthon, amikor hazamész? Hisz annyi minden elmesélni való történik veled a stúdióban!
JG Ott beszélem ki magam, a stúdióban. Egy adásfelvétel legalább hetven perc, heti öt adást rögzítünk, és mindnek ugyanazzal az intenzitással kell nekiállni. Otthonra már nem marad a „mesélős” energiából. De Emma mesél helyettem is. Állandóan fülig ér a szája, nagyon cserfes… olyan elképesztő figyelmet igényel: nem is nagyon engedi, hogy másról legyen szó. Ha ott vannak a fiaim is, hagyják, hogy ő uralja a terepet. De megszervezem, hogy minden gyerekemmel kettesben is legyek, amikor csak rájuk figyelek. Nekem ez fontos.
RM A fiúk már felnőtt férfiak. Még mindig igényik az „anyaközelséget”?
JG Úgy látszik, igen, és én büszke vagyok erre. Huszonhat, és huszonkilenc évesek. Nemrégiben születésnapi ajándékként Barcelonába utaztunk, hármasban. Nagyon jó volt velük lenni.
RM Az utazást egyfajta gyógyírként is ajánlod a műsorokban, a találd meg önmagad, teremtsd meg a harmóniát, és hasonló típusú témáknál. Az „úton levés” egyfajta terápia nálad?
JG Az is. Akkor utaztam a legtöbbet, szinte csak repülőn voltam egy fél évig, amikor nem volt rendben a házasságom. És biztos, hogy ez sokat segített, hogy elengedjem. Amikor megtettem, helyreállt minden bennem. Az enyémek már tudják: ha elvonulok, akkor baj van. Szervezek egy utat valahová, ha egynaposat, hát annyit, de ki kell mozdulnom, és mire visszajövök, megvan a megoldás.
RM Szóval, hogyan lettél olyan, amilyen szeretsz lenni?
JG Tudod, miért jó a mostani időszaka az életemnek? Mert már nem kell tetszenem. Nincs rajtam a napi bizonyítási kényszer, se a magánéletben, se a szakmában. Bármilyen fura, már nem találnak el a negatív vélemények, a megjegyzések. A kritikákból egyébként sokat tanultam, változtam, vagy változtattam, de megtanultam azt is, hogy vannak bizonyos dolgok – a jellemvonásaim, vagy külső adottságok –, amiken nem tudok alakítani. S ha valaki esetleg ezt nem kedveli, nem baj: a műsort szeresse. Ne tartsd nagyképűségnek, de ha a műsor sikeres, akkor én is!
RM Miért tartanám annak? Szerintem az a normális, hogy az ember tisztában van az értékeivel. Ezt hívják szakmai magabiztosságnak.
JG Szerencsés voltam, mert különböző műsorokkal, a rádiótól a televízióig, sok felkészüléssel, és gyakorlattal megszereztem a szakmai magabiztosságot. Azt is megtanultam például, hogy a televízió vizuális műfaj; nem elég őszintének lenni, azt el is kell tudni adni. A színművészeti remek iskola volt arra is, hogy amit elmondok, ahhoz társul egy gesztus, vagy arra, hogyan szólalj meg, hogy rád figyeljenek. Szerintem a műsorvezetéshez is kell a színész-mesterségbeli tudás.
RM Apropó színművészeti. Ez egy amolyan „akarsz beszélni róla” téma az életedből?
JG Életem legjobb döntése volt, hogy abbahagytam. Akkor persze kudarc volt, egy évig, de az összes évfolyamtársam – akik mostanában vendégek a Ridikülben, mert ebben ez is jó! – szóval mindenki azt mondja: jó, hogy egész máshol építettem fel a karrieremet. A váltás nem rajtam múlt, kirostáltak, de én hívtam elő azzal, hogy ötvenkilósra fogytam, és nagyon rosszul éreztem magam. Kiderült, hogy nem nekem való a színészi pálya, oly mértékben nem voltam képes más bőrébe bújni. Váltottam, jött a bölcsészkar. De nagyon sokat kaptam attól a két évtől,a Major–Székely–Zsámbéki osztályba jártam, fantasztikus mesterek tanítottak, mindennap használom, amit ott tanultam.
RM Fontosak a tanárok, de talán még fontosabb az, ahonnan indultunk. Már ha végül meg akarjuk fejteni, hogyan lettél olyan, amilyen most szeretsz lenni. A fegyelmet, az összeszedettséget, azt, hogy mindig, mindenben jól akarsz teljesíteni, otthonról hoztad?
JG Kilencéves voltam, amikor édesapám meghalt, a mamám és a nagyszüleim neveltek. Erős kontroll alatt álltam, nagyon jó kislánynak kellett lennem, kötelességtudónak, de önállónak, és nagyon vagánynak. A mamám is az! Fontosnak tartották, hogy megtanuljak autót vezetni, lovagolni… Anyukám, a humán érdeklődésével, egy elektronikus adatrögzítő cégnél volt osztályvezető, három műszakban dolgozott, és ha maradt szabadideje, utazott. Ezt a szenvedélyt tőle örököltem. A nagymama vezette a háztartást, ő volt a legmarkánsabb egyénisége a családnak, bölcs mondásait sokszor idézem a műsorban. Hozzá a tésztagyúrós-sparheltes vasárnapok tartoznak. A nagypapához meg a lóversenyes vasárnapok. Legendás zsoké és hajtó volt, saját fuvaroscéggel, meg lovakkal, és szenvedélyesen lóversenyzett. A nagypapa nekem egy isten volt! Minden vasárnap úgy kezdődött nála, hogy turf, kávé, konyak. Aztán mentünk az ügetőre.
RM Te meg ő? A nagypapa, meg kisunoka?
JG Minden vasárnap. Mindig volt pénzem, amivel lehetett helyre-tétre-befutóra tenni. Szóval nálunk én voltam az egy szem unoka, mindenki velem foglalkozott. Imádtam őket. Mindenbe mindig beleszóltak. Akkor is, ha nem azt az utat követtem, amit ők akartak. Jó kislány voltam, de nagy lázadó is. Ez is megmaradt.
RM Az egyik leggyakoribb Ridikül-téma a nőiesség, ami nem, vagy legalábbis nehezen megy „férfiasság” nélkül Ebben is jó „mestereid” voltak?
JG Igen. Nagy szerelmeim voltak, sose voltam magányos. És mindig adtak. Aki csak elvett volna, attól elmenekültem. És a szerelmeim mindig befolyásolták a munkámat is.
RM A munkádat? Szerelem kapcsán nem ilyen hatásra tippeltem volna.
JG Már egyetemista koromban is olyan fiút választottam, akivel közös volt az érdeklődési körünk. Az első férjemet, Máté Gábort pedig egy forgatáson ismertem meg, ez volt az utolsó film, amiben játszottam, s ő volt a főszereplő. Két hónappal később összeházasodtunk. Nyolc évvel volt idősebb nálam, hirtelen fiatal lányból nő lettem mellette. Ehhez, persze, az anyaság is hozzájárult. Bálint egy évre rá született, aztán jött Marci. És igen, a munkámra is hatott. Nem szerette a televíziót, és nagyon szigorú volt velem, szórakoztató műsorba például csak akkor mentem, amikor már elváltunk. Ő volt a legfőbb kritikusom. Sokat tanultam tőle. Kilenc évig éltünk együtt, s úgy váltunk el, hogy nem volt sértettség, vagy harag bennem. A mai napig nagyon jó a kapcsolatunk.
RM És a második „első”? Újabb szerelem?
JG Igen, és újabb szakmai kapcsolat. Kliegl Ádám játékfilmek operatőre, akkor azonban egy tévés produkcióban dolgozott, így ismerkedtünk meg. Amikor vége lett a forgatásoknak, elkezdett udvarolni. Gondoltam, csak addig tart a varázs, amíg nem jövünk haza, de nem így lett. Óvatos voltam, hat évig csak együtt éltünk, hisz integrálódnia kellett a mi hármas egységünkbe a fiúkkal. Nagyon jól ment, egy család lettünk. Ádámra a természetes életigenlés a jellemző. Arra született, hogy élvezze az életet, és nem hagyja, hogy én ne élvezzem. Ha sok a munkám, ő többet vállal a családi, operatív teendőkből. Amikor vele vagyok, leegyszerűsödik minden. Nem kell semmit túlbeszélni, értjük egymást. És vele csak úgy, lenni is jó.
RM Be tudja faragni a karácsonyfát? Mármint Ádám.
JG Neki ez nem probléma, mindent meg tud oldani, amit akar. Mi egyébként egy héttel az ünnep előtt már készen vagyunk mindennel, főznivaló a hűtőben, a fa és a halászlé megrendelve. Minden munkát letudok addigra, és egy hétre elmegyünk síelni a barátainkkal. Így, kipihenve kezdjük a karácsonyt.
RM Mások ilyenkor szeretnének azonnali hatállyal felmondani otthon!
JG Nálunk már nincs rohangálás az utolsó pillanatokban, szép lassan futunk rá az ünnepre. 24-én anyukám jön át hozzánk, és a fiúk. A borlevest Bálint fiammal készítjük, ez közös élvezet, a bejglit anyukám süti. Este aztán átjön Gábor is a fiaihoz, egy sütire, kicsit elborozgatunk, beszélgetünk.
RM Ha már lélektől lélekig beszélgetünk, van, akinek nem gyönyörűség a karácsony, mert egyedül tölti, vagy mert veszteség érte az év során. Vannak, akik legszívesebben átaludnák az egészet. Szabad zárójelbe tenni a karácsonyt?
JG Nem. Szerintem a karácsony apropó arra, hogy pozitív érzéseket, élményeket kapjunk. Keressük mások társaságát akkor is, ha egyedül élünk, állítsunk magunknak egy kis fát! Ez az ünnep alkalom arra is, hogy segítsünk magunkon, nyissunk mások felé.
RM Szerinted mi a legjobb a karácsonyban?
JG Az előző két nap, amikor már tudom, hogy jön: a készülődés, a várakozás.
Még nincs hozzászólás