A beszélgetés varázsa
A történetek kapcsolnak minket a világhoz, a történetektől érdekes az élet, belőlük tanuljuk meg érteni magunkat és másokat, nem beszélve arról, hogy ami igazán szórakoztat, az is egy-egy jó történet. Jakupcsek Gabriella, a Ridikül népszerű műsorvezetője az elmúlt három évben több ezer történetet kapott a vendégeitől.
Az aznapi harmadik adás felvétele után az öltözőjébe húzódunk vissza. Barátként legszívesebben hazaküldeném, mert már nagyon ráfér a pihenés, de riporterként még egy kis bőrt én is lenyúzok róla. Amikor elkezdődött számára ez a nap, reggel volt, most meg már mindent komorra mázolt a télen oly korán érkező sötétség. Idebent azonban ezt nem érzékeljük, a stúdiónak, az öltözőnek nincs ablaka. A külvilág nem a fénnyel vagy a friss levegővel jön be ide, hanem emberekkel, érzésekkel, hangulatokkal, történetekkel.
RIDIKÜL MAGAZIN Nem vagyok jó matekos, de számoltam. Néhány hét múlva az ötszázadik Ridikül-adást fogod vezetni. Ez ötszázszor négy vendég, és ha mondjuk átlagban öt sztorit mindenki elmesél neked, és nekünk, a nézőknek, az összesen tízezer történet.
JAKUPCSEK GABRIELLA Tyűűű! Én ebbe így sosem gondoltam bele.
RM Ha egy történet egy oldalra fér el valamilyen könyvben, akkor a Ridikül elmúlt éveiből tíz, lexikon vastagságú kötet születhetne. A rendszergazda analógiájára: történetgazda vagy?
JG Ez jó. Én valóban rekorder vagyok történetekben, és rettentő sok közös emlékem van másokkal. Mert azzal, hogy a Ridikült vezetem, én is benne vagyok valakinek az életében, hisz nekem mondta el, itt, a stúdióban nyílt meg, és megmarad benne az, ahogy reagáltam rá, de nemcsak én, a többi vendég is...
A műsor elmúlt három éve alatt rengeteg ismerősöm lett, és nagyon sok szállal kapcsolódom emberekhez. Több beszélgetés mélyen érintett, mások történetei pedig rádöbbentettek arra, hogy én a saját gondjaimat hogyan oldanám meg, vagy hol rontottam el, hogy lehetne jobban, könnyebben szervezni az életet…
RM A nézők is így gondolhatják, ezért is szeretik a műsort. Mert bár nem ők ülnek a vendégszékben, mégis róluk szól, ami a stúdióban elhangzik.
JG A Ridikül olyan, mint egy jó barát. Kevés embernek van olyan barátja, akivel mindent meg lehet beszélni. Itt pedig napról napra új téma jön, új emberekkel: olyan, mintha a néző nappalijába bemenne ez a sok ember, helyet foglalna a kanapéján, és vinné magával a személyes történeteit. Hogy ez így van, a nézői reagálásokból is tudom.
Van egy internetes felületünk, ahol már másnap olvasom a hozzászólásokat – minden reggel ezzel kezdem a napot –, mert a visszajelzések nagy segítséget jelentenek nekem is. Tudnom kell ugyanis, kihez beszélek, mit indított el egy-egy téma a nézőkben.
RM Többször mondtad már, hogy ez a műsor egyfajta terápia is számodra. De a terápia az, amikor én beszélek, és a pszichológus elmélyülten hallgat. Nálad viszont a pszichológusok lelkesen mondják a magukét, és te hallgatsz. Hol itt a terápia?
JG Ott, hogy az élet megértéséhez kerülök közelebb. Meg tudom fogalmazni a magam számára, hogy az adott témával milyen viszonyban vagyok. A stúdióban rögtön reagálnom kell mindenre, amiért vállalnom is kell a felelősséget, nap mint nap, sok százezer ember előtt. Ez néha megijeszt. Ehhez a típusú műsorhoz nagyon nyitottnak kell lenni, és ezért sebezhető is az ember. Ilyenkor befogadó vagy, nyitva vannak a kapuk, nem foglalkozhatok azzal, hogy védjem magamat a beszélgetések hatásától.
RM Már érzem, hogy mindjárt eljutunk a Ridikülben legtöbbször elhangzó szóhoz, az önismerethez. Mit tanultál magadról?
JG Ami az önismeretet illeti, komoly úton indultam el az elmúlt három évben, szembe kellett néznem azzal, hogy mit bírok, mit nem, mit tudok, mit nem, mihez hogy viszonyulok, olyan dolgokat is meg kellett fogalmaznom, amelyek talán elő sem jönnek az életemben, ha nem a Ridikült vezetem.
Ugyanis ha másnál rákérdezek például arra, hogy hol vannak a határai, mit tolerál és mit nem, mi az, amiben nem akar hasonlítani mondjuk a szüleire, és mi az, amiben meg igen, miért tűri egy nő a lelki terrort, vagy mi a siker, mi az, amin nevetni tudunk, akkor el kell gondolkodnom a saját válaszaimon is. Egy ember normál esetben az ilyen kérdések egytizedét sem teszi fel magának. Hacsak nem jár pszichoterápiára. Mondom én, hogy a Ridikül terápia is!
RM Vannak, akik szerint az internettel kinyílt a világ, „csetelünk, lájkolunk, kommentelünk”. Nagy a virtuális hangzavar körülöttünk. Nem lehet, hogy inkább sok, mint kevés a beszélgetés?
JG Személyes beszélgetésből kevés van. Az embereket sok minden foglalkoztatja, csak passzívan. Az már jó, ha úgy érzik, megszólították őket, rájuk is kíváncsiak, és véleményt mondanak a műsorról, a témáinkról. Szerintem a Ridikül elindított egy közös gondolkodást.
RM Ismered őket? Az elmúlt három évben kiderült számodra, hogy pontosan kik nézik a műsor?
JG Képzeld el, mindig érnek meglepetések. Úgy érzékelem, hogy több férfi nézi a Ridikült, mint gondoltuk, és bár azt feltételeztük, hogy elsősorban a középgenerációhoz szól majd, kiderült, hogy már a harmincasok is kedvelik.
Számomra és a szerkesztők számára az a fontos, hogy a néző érezze, ma is kapott valamit, amit addig nem: egy mondatot, egy megerősítést, egy hangulatot, egy nevetést, egy impulzust. Hogy az adott műsorban ezt szórakoztatóan és vidáman tettük, vagy elgondolkodtatva, az érzelmekre is hatva, vagy épp informatívan, az csupán a forma.
A lényeg, hogy adjunk. Szerintem nekünk elsősorban szórakoztatnunk kell, de akkor érzem jól magam egy adásban, ha tanultam is belőle valamit. Fontos viszont, hogy ez beszélgetős show, nem vitaműsor, nem az igazságtétel vagy a bekérdezés a dolgunk, bár van olyan kritikusunk, aki ezt kéri számon. Én itt nem oknyomozó riporter vagyok.
RM Nem véletlenül nevezik a műfaj hazájában, angolul a „te-féléket” hostnak, azaz házigazdának. A riporteri énedet ilyenkor otthon hagyod?
JG Természetesen a szakmai, szerkesztői rutin segít, de a Ridikülben nem riporter vagyok, hanem beszélgetőtárs. És ehhez az kell, hogy ne faggassak, hanem kérdezzek, és én is adjak magamból.
RM Ha otthon hagyod a riporteri énedet, akkor otthon elő is veszed?
JG Néha igen. Igyekszem minden hétvégén összeszervezni a családot közös ebédre vagy vacsorára, és az tényleg olyan, mintha a Ridikül folytatódna. Ott vannak a gyerekeim, az anyukám, a férjem, én kérdezek, és hallgatom őket. Fontos, hogy megtudjam az ő történeteiket is. Én a legritkább esetben beszélek magamról. Még ha baráti társaságban vagyunk, akkor sem. Remekül érzem magam úgy, hogy figyelek.
RM És ilyenkor a tieid nem mondják azt, hogy hahó, nem a stúdióban vagy, ne csinálj velünk interjút?
JG A férjem igen, főleg reggel, amikor kinyílik a szemem, és azonnal van száz kérdésem és nyolc javaslatom.
RM Gondolkodtál azon, hogy miben változtál a három ridikülös év alatt?
JG A napi talkshow szerintem a szakma csúcsa. Nemcsak a Ridikülben, hanem a korábbi hasonló műsoraimban is olyan szakmai rutint szerezhettem, hogy ma már kevés dolog hoz zavarba. A nehezen megnyílótól a különleges bánásmódra szorulóig, az érzékenytől a hiperaktívig mindenfajta ember megfordul a stúdióban, és minddel szót kell értenem. Úgyhogy leginkább a kommunikációs tapasztalatom lett óriási.
Ha valamire büszke vagyok, az az, hogy megpróbálok rendkívüli finomsággal nyúlni a vendégeim történeteihez. Ezért is lehet az, hogy a Ridikülbe olyanok is eljönnek, akik nagyon meggondolják, kinek engednek betekintést az életükbe, a gondolataikba.
RM Miért szerethető ez a műsor?
JG Mert benne van mindaz, amitől az élet színes, érdekes, benne vannak a megrázó vagy izgalmas, vicces vagy érzelmes történetek, benne van a jókedv, a bekukkantás mások életébe, és a jóízű beszélgetés.
Még nincs hozzászólás