Úristen, nem jött meg!
Azt mondják, egy nő két dologért mindenre képes az életében. Eleinte azért tesz meg mindent, hogy ne legyen terhes, aztán pedig azért, hogy teherbe essen. Huszonnégy éves vagyok, és minden hónapban rettegek, mielőtt megjönne. Aminek pedig szinte nulla az esélye, hiszen fogamzásgátlót szedek.
Mondják, hogy ezek a legszebb éveink, az életünket most alakítjuk olyanná, amilyet majd élni akarunk. Az én huszonéves életem ezzel szemben hatalmas káosz, sötét labirintus, amiben nem találom az exitek közül a valódit, a különféle közösségi hálókban összegabalyodik a személyiségem, és még mindig nem tudom, mi is akarok lenni, ha nagy leszek.
Azt sem tudom, hogy még hány rettenetes szakítást kell túlélnem, mielőtt férjhez megyek - ha férjhez megyek egyáltalán. Egy dolgot azonban tudok: jelenleg nem szeretnék gyereket.
Nemrég volt az ötéves érettségi találkozóm. Az egyik csajnak már van gyereke, sőt már el is vált. Niki volt az osztályunk legdurvább partiarca, bármit kinéztünk volna belőle, csak azt nem, hogy öt év múlva egy hároméves kislány lóg a nyakán.
Kata is boldog feleség és hat hónapos terhes, Dóra nemrég ment férjhez, és már gyereket terveznek a férjével. A többi csaj az osztályból, hozzám hasonlóan, örül, ha a barátja ráír egy "mizu"-t, mert akkor aznapra megvolt a törődésadag.
Nem azon aggódunk, hogy a gyerek egyen rendesen, hanem hogy a megszakításos védekezés tuti-e, mert a gumi már túl problémás.
Hogyan nevelhetnék fel egy gyereket, amikor anyám még mindig figyelmeztet arra, hogy vegyek fel sapkát télen? Persze elképzelhető, hogy azon a bizonyos igazin múlik az egész, vagyis a nagy ő-től függ, hogy tisztességes nővé fejlődjek.
Olyan, aki nem bulizik, de olvasgat, nem mirelitet főz, hanem igazi ételt, és lefoglalja a saját karrierje építése. Ez a nő később arra is alkalmas lesz, hogy felneveljen egy emberi lényt, méghozzá jól, gondolom én. Tehát nincs más dolgom, mint tökéletessé változni, és megtalálni egy igazán felelősségteljes, okos, erős, szép, jómódú, jó humorú, udvarias és mégis spontán férfit. Ilyen egyszerű az egész...
Na, de mi történne akkor, ha a jelenlegi életembe belepottyanna egy kisbaba? Katasztrófa, úgy hiszem. És talán pont innen a mély rettegés, hogy mi van, ha én vagyok az az 1%, aki mégis megesik, miközben gyógyszert szed.
A nőgyógyász, akihez járok, azt mondta, hogy az a biztos, ha kéthavonta csinálok egy tesztet, mert a nőknél minden előfordulhat, és annak az ellenkezője is. Ezek után hogy is ne rettegnék?
Talán ezek az évek nem a legszebb, inkább a legfélelmetesebb éveink. Egy dologban bízhatok, hogy amikor már nem fogok rettegni, akkor fog jönni a kicsi, és akarni is fogom, mert egyszer belőlem is eszményi nő lesz, aki magától felveszi a sapkát télen, és jól főz, és jól él, és boldog.
Addig pedig elfogadom, hogy a félelmem az eredendő bizonytalanságomból ered, de ez idővel el fog múlni, mert el kell múlnia, és akkor következnek majd a legszebb éveim, legalábbis én ebben reménykedem.
Még nincs hozzászólás