Úristen! Nem jött meg
Rossz hírem van, ez az "Úristen, nem jött meg" lelkiállapot végigkíséri az életünket. Soha nem fogom elfelejteni azt a három napot, amikor először nem jött meg. Fiatal voltam. Fiatalabb, mint te most. És szerelmes.
De bármennyire szerelmes voltam, tudtam, hogy korai még a baba nekem. Álló nap mást sem figyeltem, csak hogy jönnek-e azok az annyira gyűlölt, akkor mégis annyira várt görcsök, deréktáji fájdalmak.
Az a semmi máshoz nem fogható feszült lelkiállapot, melyet minden nő ismer. Félóránként jártam a vécére, lestem a papírt, remegve vártam a kis piros foltot. De nem. Csütörtökön sem, pénteken, szombaton sem. Pedig már előző hét keddjén meg kellett volna jönnie.
Nem volt internet, nem volt kitől kérdezni a késés ezer okát. Anyám tudhatta, de őt ugye mégsem. A fiú meg én (ketten együtt sem voltunk még negyven) csak annyit tudtunk, ha nem jön meg, akkor a lány terhes. Vagyis terhes vagyok.
Nem baj, felneveljük, mondta Gabi. Ja, válaszoltam, anyádnál a kisszobában. Vagy nálunk a hallban. Meg tudtam volna ölni, amiért ezt tette velem. Aztán megjött.
Később megjött akkor is, amikor már nagyon szerettem volna gyereket. Megjött, zokogtam a telefonban anyámnak. Nyugi, mondta, 26 éves vagy, van időd. De nincs, bőgtem. És megjött újra. Megjött akkor is, amikor már terhes voltam a fiammal.
Három hónapos terhesen mentem először orvoshoz. Előbb nem ért ide? Kérdezte a doki kicsit mérgesen. Nem tudtam, hogy terhes vagyok, válaszoltam. Szülés után persze nem jött meg, mert szoptattam, aztán meg azért, mert megint terhes voltam. Pedig védekeztem.
Hiába. Spirállal együtt is úgy maradtam. A küret egészségügyi volt. A spirál miatt kötelezőn. Kezdett elegem lenni a nőiségből. A mellem fájt, rajtam, nem mondom meg, hány pluszkiló meg egy örökké nyűgös gyerek.
Aztán visszaállt a rend, a 28 naponként rám törő migrének, görcsök. Azt mondták, szülés után jobb lesz. Fenét, egy kicsivel sem lett jobb. Szóval, barátnőm, te huszonötön innen. E körül forog az életünk. Egy darabig.
Mert aztán elmúlsz harminc és elmúlsz negyven, és lassan a negyven messzebb van már, mint az ötven. S akkor kezdődik. Megjön, aztán öt nap múlva megint. Majd két hónapig semmi, csak lessük a foltot a vécépapíron, és nem tudjuk eldönteni, hogy most mi van.
Baba van, vagy klimax van. Hónapok telnek el vérzés nélkül, pedig nem vagyunk terhesek. Akkor hát klimax, sóhajtjuk beletörődőn. De fél év után megjön újra. És akkor a frász, hogy mitől? Daganat, nyilván. Aztán megint küret, megint egészségügyi. Csak a biztonság miatt.
Nem folytatom.
Mert, ami ez után jön, az már egy másik történet.
Még nincs hozzászólás