Túl a költözködésen
Azt mondják, egy költözés két-három évvel rövidíti meg az ember életét. Ha ugyanezt egy majdnem egyéves gyermekkel tesszük, ez a szám a sokszorosára nő.
Eljött az ideje, hogy szeretett otthonunkat elhagyjuk, mert egész egyszerűen kinőttük, így elkezdtünk egy számunkra megfelelő lakást keresni nagyjából egy évvel ezelőtt.
Ez az idő hosszúnak tűnhet, ám egy városban, ahol az ingatlanhirdetések többsége finoman fogalmazva nem éppen felel meg a valóságnak, illetve az eladók nagy része egy sajátos árértékaránnyal rendelkezik, nem könnyű ez a dolog.
Kis családom számos lakást megtekintett, de többségük inkább arra volt alkalmas, hogy egy századfordulós filmet vegyenek fel benne autentikus körülmények között.
Néhányba nem is nagyon mertem belépni, ám ezek a helyek ideálisak lettek volna a legújabb és legnagyobb teljesítményű porszívók és legkorszerűbb tisztítószerek tesztelésére.
Néhány ingatlant pedig kifejezetten ajánlhattam volna rovarszakértőknek, mert lehetőség van nagy számban ezeket az állatokat tanulmányozni bennük. Amit megtanultam még lakáskeresés közben, az a sajátos időérzékelés.
Például amikor azt írják, hogy „nemég felújított”, az lehet nyolc-tíz év is, a „jó állapot” pedig lehet egy bombatámadást szenvedett lakáshoz viszonyított helyzet is.
És akkor még nem beszéltem a faramuci tulajdonviszonyokról és azon ingatlanügynökökről, akiknek a köszönését sem lehet elhinni.
Végül valami megmagyarázhatatlan földöntúli erőnek köszönhetően sikerült egy számunkra megfelelő lakást találni, ahol Csanádnak és Krisztinának jut végre saját lakrész, és Krisztinának meg nekem is lesz hová elvonulnunk.
Az ember addig nem is tudja, hogy milyen sok ruhája, bútora és egyéb dolga van, amíg nem költözik. Sosem hittem volna, hogy képes leszek meggyűlölni olyan tárgyakat, mint egy hűtő vagy egy hálószobaszekrény.
Arra is jó egy költözés, hogy kicsit elmerülve nemzetünk múltjába, megtapasztaljuk, milyen is lehetett az ősmagyaroknak. Legalábbis én egy jurtában éreztem magamat, amikor dobozokból, zacskókból éltünk jó pár napig.
Csanádot bezzeg nem viselte meg ez az egész. Amikor először szálltunk ki az autóból, az új lakásnál gyanakodva nézett ránk, és olyasmit üzent kimondatlanul, hogy: Hé, ez nem az, ahová eddig mentünk, buták vagytok, rossz helyen vagyunk.
Majd amikor elindultunk felfelé a lépcsőn, fejét villámgyorsan forgatva pásztázta a lépcsőházat, és továbbra is azt kommunikálta, hogy ez nem az ő otthona.
A lakásba lépve még mindig kétkedve nézett, ám amikor megpillantotta a saját szobájában a földön lévő dobozokat, ládákat, azonnal a padlóra kéredzkedett, hogy felfedezze azok tartalmát.
Legalább ekkora élmény volt neki a festés, amikor is létrán álló festőre mint egy istenre tekintett. Persze az, hogy mindig bele akart mászni a festékesvödörbe, és az ecsetek voltak a legjobb játékok számára, arról már nem is nagyon beszélnék.
Az jutott eszembe a dobozos korszakban, hogy ha kiraknék száz dobozt, szinte biztos, hogy Csanád először ahhoz mászna, totyogna oda, amelyikben kések vagy éppen vegyszerek vannak…
Kisfiunk első alvása is jól sikerült az új otthonban, ettől kezdve pedig bízunk, és reméljük, hogy idővel Krisztinának és nekem is örömünk és boldogságunk lesz az oly nehezen megszerzett lakásunkban.
Még nincs hozzászólás