Szeretsz?

2018. április 12. | Írta: Pacskovszky Zsolt

Van nekem egy ismerősöm, aki zavartan pislogott, amikor szerelme egy este aggodalmasan megjegyezte: „Szeretsz? Soha nem mondod magadtól…”

Nem, Z. soha nem mondta, abban a környezetben, ahol felnőtt, csak halálesetekkor szoktak hangot adni az érzelmeknek. De virgonc, játékos természetű barátnője mellett megtanulta legalább kimutatni őket, igazából nem is kellett tanulni, szinte spontán jött, belülről.

Kimondani valamiért mégsem tudta: „Szeretlek”, csak az elcsépelt, szürke választ: „Én is.” Most gondolt egyet, és a könyvbe, amit szerelme elalvás előtt olvasott, könyvjelző gyanánt egy cetlit rejtett, rajta a szóval és neve kezdőbetűjével: „Szeretlek. Z.”

Másnap este várta a lány boldog mosolyát. Hiába. Talán nem fedezte még fel a „könyvjelzőt”, gondolta; nem tudta, hogy nem tetszett neki az a regény, és aznap visszaadta a húgának, akitől kölcsönkapta.

Ő, a húg találta meg a cetlit. Izgatott lett. Nem tudni, miért, de úgy vélte, a titkos üzenet neki szól, nem a nővérének.

Felhívta Z.-t, hogy valóban őt szereti-e. Az egészből az első komoly összeszólalkozás kerekedett Z. és a szerelme között.

Aztán a félreértés tisztázódott, Z. pedig meglepetten érzékeli, hogy azóta a szájára jön a szó, nincs már szüksége könyvjelzőkre.

Van nekem egy másik ismerősöm, aki annál többször szerette szavakkal a barátnőjét szerelmük hajnalán. Ma már ritkán teszi, de szerinte ez természetes egy kapcsolatban, egy idő után a szavak helyét elfoglalja a belső tudás.

Van ennek az ismerősömnek egy kedvenc focicsapata, minden meccsüket megnézi a tévében, a barátnője pedig rendre ezt a pillanatot érzi megfelelőnek, hogy fél fenékkel a fotel karfájára ülve belekezdjen: „Régen minden reggel megjegyezted, milyen szépen süt a nap, és milyen szép vagyok, és mennyire szeretsz… Most meg már csak a kék égnek örülsz…”

Az ismerősem erre ideges lesz: nem elég, hogy a csapata vesztésre áll, most még ez is. „Hogy jön ez most ide? – csattan fel, majd gonoszul hozzáteszi: – Megint összetörted a kocsit? Azért szeretnéd hallani, hogy szeretlek?”

A fentieket csak annak érzékeltetésére meséltem el, hogy a „Szeretsz?” kérdés olykor milyen „szórakoztató” szituációkat eredményezhet. Igazából az időt húzom, mielőtt saját magamba néznék.

Mert a múltat végigpörgetve azt látom, voltak lányok, voltak nők, akiknek ki tudtam mondani, hogy szeretem őket, és jólesett százszor is megtenni; voltak, akiknek évődve, humorosan tettem fel a kérdést, mert bár éreztem-tudtam, hogy szeretnek, jó volt hallani; de be kell vallanom magamnak: voltak, akiknek talán egyszer sem mondtam ki azt a szót, legfeljebb én kérdeztem meg némelyiktől aggódva: „Szeretsz?”

Ma már tudom, hogy a kérdésem mögött egy másik kérdés lapult meg. A valódi kérdés, amit akkor nem mertem feltenni saját magamnak, mert féltem a választól: „Szeretlek?”

Címkék: aggodalom, kimondani, hogy szeretlek, összeszólalkozás, valódi kérdés