Sírj, ha mersz!
A nők sírnak, a férfiak meg nem. Mert a nők érzelmesek, gyengék, lágyak. A férfiak viszont kemények, mint a beton. Igaz mindez? Egyrészt igaz, másrészt nem. Száz szempontból sem.
Senki sem kemény. Legfeljebb keményen tudja kezelni a kitörni vágyó dühét, örömét vagy félelmét. És semmiképp sem gyenge, aki sír, csak épp (bátran!) utat enged annak a természetes, veleszületett késztetésnek, melyet úgy nevezünk, érzelem.
Látunk, hallunk, érzünk...
A pszichológia tényként közli, hogy minden egészséges ember érez. Ez nem tanult dolog, hanem velünk született képesség. A velünk született hat alapérzelem (öröm, bánat, düh, meglepődés, félelem, undor) arckifejezései a világ bármelyik szegletében egyformán értelmezhetők.
Az érzelmek segítenek a kötődésben, és megóvnak életveszélyes helyzetektől. Érzelemből fakad a lelkesedés, a harag, az unalom, a gyűlölet…
Ha valaki azt állítja, hogy azért nem sír, mert nem tud érezni, az hazudik. Hazudik a világnak, de leginkább önmagának.
Nem igaz, hogy nem tud érezni, viszont fergetegesen el tudja rejteni önmaga elől az érzéseket. Olyan tökéletesen, hogy maga is elhiszi, semmi nem tudja megbontani azt a látszólagos egyensúlyt, amelyben él.
A test nem tűri a lélek hazugságát
Nem kérdés ma már, hogy a betegségek – bár legtöbbször van valamilyen testi alapjuk – akkor robbannak ki, ha a lelkünk sincs rendben. (Ezzel kapcsolatos cikkünket a 44. oldalon találod.)
Valami bánt, amit talán önmagunknak sem ismerünk be, valami szorongat, fáj, dühít, és bár úgy döntünk, nem törődünk vele, továbblépünk, de ha nincs feldolgozva, ha mégis ott marad a lelkünkben, mint egy mélyre ásott kő, elő fog törni onnan, és üzen a testtel, vagyis megbetegít.
A betegségek szinte mindig arra kényszerítenek, hogy lassítsunk és érezzünk. Minél inkább ágyhoz dönt egy betegség, vagy megakadályozza a régi életünk folytatását, annál jellemzőbben arra kényszerít, hogy gondoljuk át, mit hurcolunk magunkkal, mit teszünk vagy nem teszünk, ami rossz nekünk.
Ha megtörténik a nagy ’aha!’, vagyis ha felismerjük, mi is az a lelki tényező, amelyet eddig nem tudtunk feldolgozni vagy észrevenni, a gyógyulás máris megkezdődik.
Ne sírj, egyél valamit!
Már újszülöttkorban is képesek vagyunk kifejezni az érzéseinket. A sírás vagy az elégedett gügyögés segít a szülőnek eligazodni abban, hogy a baba jól van-e. Ha a baba békés, a szülő megjutalmazza egy mosollyal, öleléssel.
Ha viszont ordít vagy sírdogál, a szülő megijed, ingerült lesz, és ennek megfelelően reagál. Már ebben az apró korban meg lehet tanítani egy gyermeket arra, hogy a sírás büntetendő dolog, jobb, ha nem csinálja.
Ezután a szülő – anélkül, hogy tudná, hogy ezzel kárt tesz a gyerek lelki fejlődésében – folytatja az elvárások érvényesítését, tehát a gyerek érzelmi megnyilvánulásaira válaszol a reakciójával, a sírásra például idegességgel, feszültséggel, akár durvasággal, vagy azzal, hogy magára hagyja a babát. (Sok önmagát szájon keresztül jutalmazó – túlevő, alkoholista vagy dohányos – felnőtt volt csecsemőként édességgel vagy cumival nyugtatva, elnémítva, ha sírt.)
Sírok, mert dühös nem lehetek
A nevelés során tehát gyakran megpróbáljuk befolyásolni a gyermek „érezni tudását”. A felbukkanó érzelmeit, például az elkeseredését vagy dühét valamilyen családon belül elfogadott érzelmi válasszal akarjuk helyettesíteni.
A kisfiúknak például nem szabad félniük és sírniuk, lehetnek viszont dühösek. A lányok viszont dühösek nem lehetnek, hisz az nőietlen vonás, inkább sírnak. Így történik, hogy a velünk született érzelmi készlet időközben elapad vagy megváltozik.
Ezért olyan nehéz felnőttként megértenünk egymást a kimutatott érzelmeinken keresztül. Ha például valaki megtanulja, hogy ne időzzön a lelki fájdalommal, ne is érezze azokat, az mások fájdalmával sem tud mit kezdeni.
Ha megpróbáljuk elmondani, milyen bánat ért, milyen bajban vagyunk, valószínűleg ingerült lesz, és igyekszik megszabadulni tőlünk, vagy problémánkat lekicsinyelve valamilyen mulatságos megoldást javasol.
Tipikus a nőknél, hogy a düh kerül tiltás alá. Ilyenkor az illető hölgy nem képes kifejezni természetes és jogos haragját, hanem elfojtja, és más érzelemmel burkolja. Minden esetben az elfojtást komoly szorongás, végül akár testi megbetegedés kíséri.
A nők 64-szer, a férfiak 17-szer sírnak évente
A nyugati civilizációban a nőknél elfogadott, a férfiaknál kevésbé megengedett a sírás.
Egy felnőtt nő évente átlagosan 64-szer ejt könnyeket, egy férfi csupán 17-szer. Ebben szerepe lehet a prolaktin hormonnak is, amelyből 60-szor több termelődik a nőben, mint a férfiban.
Valószínűleg e hormon más belső elválasztású hormonokra gyakorolt hatásával magyarázható, hogy a nőknél könnyebben eltörik a mécses.
Amíg a gyerekek iskolába nem kerülnek egy kisfiú és egy kislány körülbelül ugyanannyit sír. Csak az iskoláskor után figyelhető meg, hogy a fiúk lényegesen kevesebbszer hullatnak könnyeket, ami egyértelműen jelzi a társadalom üzenetét feléjük, miszerint a sírás a gyengeség jele.
Érdekes tény, hogy időskorban, amikor a különféle nemi hormonok szintje a férfiakban és a nőkben közeledik, vagy közel egyenlővé válik, a nők egyre ritkábban sírnak, míg a férfiak korábbi önmagukhoz képest gyakrabban elpityerednek.
(Forrás: life.hu)
Csak a pszichopaták nem éreznek
A Wisconsin–Madison Egyetem kutatói pszichopataként diagnosztizált emberek agyát kutatták, és bizonyos agyterületeken jelentős eltéréseket találtak a nem pszichopaták agyához képest.
Az egyik „másképp működő” agyterület az érzésekért, empátiáért, bűntudatért felelős, a másik pedig a félelemmel és a szorongással függ össze. Ezzel megállapították, hogy egy pszichopata valóban nem érez bűntudatot, és nem szorong.
Becslések szerint minden századik ember szenved antiszociális személyiségzavarban. A kóros állapot kialakulásáért elsősorban örökletes tényezők tehetők felelőssé, csak kisebb szerep jut a környezeti hatásoknak.
Az ilyen személyiségzavarban szenvedő ember nem érez. Nem érez bűntudatot a tettei miatt, sokszor elhárítja magáról a felelősséget, mondván, az áldozata megérdemelte, amit kapott.
(Forrás: The Journal of Neuroscince)
Kollektív arcmimika
Öröm, bánat, düh, meglepődés, félelem és undor – e hat emberi alapérzelmet arcmimika alapján a pápuák ugyanúgy felismerik, mint a nyugati világ egyetemistái. Minden emberben valószínűleg genetikailag kódolt néhány érzelem felismerése és kifejezése.
Még nincs hozzászólás