Perpetuum mobile
Tudósok állítják, hogy a perpetuum mobile, azaz az örökmozgó nem alkotható meg. Általam mélyen tisztelt, magasan képzett hölgyek és urak, én azzal kezdeném a helyükben, hogy megnéznék egy nyolc-kilenc hónapos kisgyermeket.
Az első hónapokban, amikor gyermekem nem fogta vissza magát a sírás terén, úgy vártam, hogy teljen az idő, mint fehér cápa a fürdőzőket, mert azzal hitegettek, hogy később könnyebb lesz.
Az tény, hogy Csanád mára a sírással jócskán alábbhagyott, ám amióta mászik, lényegében a minimális nyugalom is megszűnt az életünkből. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de például az ember el tudott menni a mellékhelyiségbe, esetleg a konyhába egy pohár vízért, és ehhez hasonló mindennapinak tűnő apróságokat is végre tudott hajtani.
Imádtam, amikor Csanád az első alkalommal útra kelt, azonnal felvettem a telefonommal, és szorgalmasan készítettük a fotókat a feleségemmel. Mutogattuk a családnak és egy-egy ismerősnek, akinek már nagyobb a gyermeke.
Akkor még nem értettem a kaján mosolyt és néha a „majd meglátod!” kifejezést a tekintetükben. Azóta tudom, hogy ez egy kapu volt, egy kapu egy új dimenzióba, abba az új világba, ahová kilenc hónapja kerültem.
Túlzás nélkül állíthatom, hogy két árnyékom van, amelyből az egyik a kisfiam. Azt gondoltam, ha hagyom, hogy bemásszon minden szobába, majd ráun, de nem.
Ő mindennap, akár többször is egy ultramaratonista kitartásával és Columbus Kristóf felfedezés iránti vágyával kússza-mássza körbe az ötvenöt négyzetméterünket. Végül egy jól bevált és kézenfekvő megoldást találtunk arra, hogy némi szabad teret visszanyerjünk a mindennapokba.
A varázsszó nem más, mint a JÁRÓKA! Ez a szó és ez az eszköz azóta is imáim része, és ha tudnám, ki találta fel, ki alkotta meg ezt az emberi elme találékonyságának e kitűnő és utánozhatatlan példáját, mindennap virágot vinnék az illető emlékhelyére. (Ha ezt bárki tudja az olvasóink közül, kérem, jelezze!)
Szóval a járóka nagy segítség, azonban első körben kissé elvétettük a méreteket, és túl nagyot vettünk. Abból indultunk ki, hogy a gyermek, ahogy azt már többször említettem, kétszer akkora, mint a korabeli társai, jelenleg nyolcvan centi.
Ezért azt akartuk, hogy elég helye legyen benne, és ki bírja elégíteni a mozgásigényét. Pusztán otthonunk méreteivel nem számoltunk jól.
Csanádnak tetszett az új eszköz, csak Krisztina és jómagam ütköztünk akadályokba. Olyan volt a lakásban, mint egy akadálypályán.
Gyermekkoromban imádtam a Játék határok nélkül című tévéműsort, gyakran álmodoztam róla, hogy majd én is bekerülök egyszer. Elképzeltem, hogy a hazámat, a lakhelyemet képviselhetem, ráadásul jól is érzem magam, miközben egy macska ügyességével és eleganciájával veszem az akadályokat.
Ezzel szemben a járóka nem váltott ki belőlem ilyen örömet, annál inkább bosszúságot, mert hiába tudhattuk a gyermekünket biztonságban benne, az állandó átlépése, megkerülése nem tartozik a kedvenc emlékeik közé. Így a nagy járókát egy kisebbre kellett cserélni.
Ám az új még nem érkezett meg, így abban maradtunk Krisztinával, hogy amíg le nem zárul az új lakásba való költözésünk, addig nem is vesszük meg azt. Egy költözésre is azt mondják, hogy elvesz néhány évet az ember életéből, sőt. némi idegkárosodással is jár.
Ezek szerint én halmozottan hátrányos helyzetben leszek, hiszen kisgyermekkel fogok költözni?
Még nincs hozzászólás