Milyen is az ideális?
Nemrégiben három órán át együtt zötykölődtem egy vonaton két fiatal pasival. Végigduruzsolták az utat, és bár én képzeletben többnyire Szibériában jártam (éppen egy francia regényt fordítottam), önkéntelenül fültanúja voltam a beszélgetésüknek.
Miközben a regény főszereplője a fegyenctáborból való szökését készítette elő, ők a kriptopénzbányászatról diskuráltak.
Aztán az is kiderült, hogy egyikük fotósként dolgozik egy műszaki lapnak, a másik cégeknek különböző projektekben, és informatikát tanít a főiskolán, ahol korábban évfolyamtársak voltak.
Hosszan beszélgettek albérletekről is, majd arról, hogy hová járnak ebédelni. Egyik téma sem vonzott annyira, hogy figyelmesebben hallgassam őket. Mígnem…
Szemérmesebben, búvópatakszerűen egyszer csak felszínre tört egy halk, izgalmasabb sóhaj: „azért nem lenne rossz egy barátnő”. Meglepetésemre azzal a gondolattal játszottak el, milyen is lenne számukra az ideális társ.
A válasz hervasztó volt.
Képzelgéseik során vagy az otthoni kis sarkukban ültek, és a barátnő békén hagyta őket, élte a saját életét, nem akarta folyton elrángatni őket valahová, kirándulni, moziba, üzletekbe, vagy ők az ágyban heverésztek, várva, hogy a lány, akinek egyébként 120 cm-es mellmérete volt, behozza a reggeli kávét, vagy lerántsa róluk a pizsamát, és kényeztesse őket egy kicsit.
Akit elképzeltek, végeredményben egy szobalány és egy escort hölgy keveréke volt.
Túl azon, hogy mit gondoltam róluk, ráébresztettek, hogy a kérdés, milyen is számunkra az ideális, igazából mindig egy másik kérdést takar: kik vagyunk valójában?
Olyan érzésem volt, hogy ebben a két fiatal pasiban egészen hamis kép él önmagáról. A tény mögött, hogy nincs épp barátnőjük, csodálkozás bujkált: hogy lehet, hogy nem rohamozzák meg őket százszámra a lányok?
Ha mások szemével látnánk saját magunkat, ha élesen látnánk, pontosan mit is gondolnak rólunk ismerősök vagy ismeretlenek, attól tartok, a legszívesebben kirohannánk a világból.
Egy kicsit bánom, hogy nem mondtam el ennek a két fiatal pasinak, szerintem milyennek láthatják őket a nők. Talán leszálltak volna a vonatról, hogy a sínek mellett, a pusztában végre eltöprengjenek magukon.
Hogy milyen is az ideális? Addig nem tudhatjuk, amíg nem tudjuk, kik vagyunk, és mire, kire vágyunk pontosan adott élethelyzetünkben. De azt is gondolom, hogy teljesen nem ismerhetjük meg önmagunkat.
És ez így van jól. Mert ha jól választunk, olyan pozitívumokat is megtudhatunk magunkról a másik révén, amiket nem is sejtettünk.
Az ideális az, aki érzi, sejti, hogy kicsoda ő, és kik vagyunk mi. És érzi, sejti, hogy ketten együtt többek leszünk. Ugyanazt akarja, mint mi. Most. És valójában olyankor is egy irányba tekintünk, amikor szerelmesen egymás szemébe bámulunk.
Minden más lényegtelen.
Még nincs hozzászólás