Kérlek, Uram, küldj egy jelet!
Sokszor elhagyja ez a fohász a szánkat, és bizakodva, repesve várjuk a választ. Csakhogy nem jön. Legalábbis nem úgy, ahogy gondolnánk.
Az ember néha megtorpan, nem tudja, merre tovább. Kétségbeesve próbál kiutat találni, de mintha az egész tér vaksötétté válna. Nincs menekvés, nincs támpont. Ahogy Dante fogalmaz az Isteni színjátékban: „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.”
Észrevenni és érteni
De mi nem szeretnénk a pokolba jutni, így bizakodva segítségért kiáltunk, és bár reméljük, mégsem hisszük, hogy meghallja valaki. Aztán hirtelen mintha megérkezne a segítség. Mintha egy láthatatlan, gyengéd, szerető kéz terelgetne a helyes útra, a számunkra tartogatott ösvényre.
Nem kell mást tenni, csak engedni, hogy megtörténjen. Észrevenni és érteni a jeleket, örömmel fogadni a véletlennek tűnő, mégis furcsán összehangolt történéseket.
Dolgunk van itt
Mindannyiunknak van dolga ezen a földön. Nem biztos, hogy valami egetverően fontos ügyre kell gondolni, talán csak annyi, hogy finom süteményekkel kell megörvendeztetni az embereket. Vagy egy-egy szép frizurával. Meggyógyítani a betegeket. Boldoggá tenni egy másik embert, megbocsátani valakinek, aki bántott.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2022. évfolyama 4. számának 42. oldalán!)
Még nincs hozzászólás