A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Illúzió a szerelem?

A keleti filozófiák szerint a boldogság legnagyobb ellensége, hogy folyton illúziókat kergetünk, korlátokat állítunk, poros elképzelésekhez ragaszkodunk, ahelyett hogy meglátnánk a szépségét, újszerűségét annak, ami van.

Fotó: Shutterstock.com

Hányan írtunk már listát arról, milyennek kell lennie a jövendőbelinek? Pedig hol a biztosíték arra, hogy pont egy (pl. anyáink elvárása szerinti) magas, szőke, kék szemű, egyetemet végzett, jól szituált stb. férfi mellett lennénk igazán boldogok?

A spirituálisan gondolkodók – akár keletről, akár nyugatról származnak, egyetértenek abban, hogy a boldogság soha nem a külső körülményektől, akár egy másik embertől érkezik, hanem önmagunkból. Csakis akkor élvezzük a másik társaságát, ha mellette jól érezzük magunkat a saját bőrünkben.

Az amerikai spirituális író, Joseph Campbell kimondja, egy párkapcsolatnak soha nem az a célja, hogy boldoggá tegyen bennünket, hanem az, hogy tudatosabbá. A boldogság csak szerencsés hozadék, ajándék, jelzés arra, hogy jó úton járunk.

Mit is jelent ez? Mind a keleti filozófiák, mind a nyugati pszichológia egyetért már abban, hogy a kiegyensúlyozott, derűs állapothoz előbb önmagunkban kell megtalálni a békét, boldogságot, a szeretetet.

Aki nem képes önmagát szeretni, az viszonozni sem tudja a felé áramló szeretetet, hiszen mindig gyanakodva fogadja majd: mit szeret rajtam, amikor én egyáltalán nem vagyok szerethető?

Ez a gondolkodás vezet aztán a játszmákhoz: mivel magamat nem tartom alkalmasnak a szeretetre, egy másik arcot mutatok, hogy elhitessem a másikkal, szerethető vagyok.

De boldog lehet-e az, aki mindig álarcot hord? Lehet-e éjjel-nappal álarcban élni? Mit kezdünk azzal, ha nem minket szeretnek, hanem az álarcot, amelyet hordunk? És képes-e viszontszeretni egy álarc?

Mit üzensz nekem önmagamról?

Joseph Campbell azt mondja: a párkapcsolat célja, hogy tudatosabbak legyünk önmagunkkal. Vagyis hogy a másik ember tükrében felismerjük a saját érzéseinket, késztetéseinket, játszmáinkat, korlátainkat, félelmeinket.

A nagy tanítók mind azt mondják, azért születünk a földre, hogy tapasztaljunk, tanuljunk, érjünk. Minden emberi kapcsolat, minden olyan történés, ami érzelmi hatással van ránk, azért van, hogy tanulhassunk belőle önmagunkról.

Ebből a szemszögből tehát elég vicces, amikor úgy megyünk bele egy kapcsolatba, hogy Feri tízből nyolc feltételemnek megfelel, azt a maradék kettőt pedig majd megváltoztatom rajta. Hiszen pont az a két tulajdonsága az, aminek a tükrében elgondolkodhatunk önmagunkról: vajon miért zavar ez annyira engem?

Nevetséges azt gondolni, hogy a másik ember megváltoztatható. Csakis önmagunkat változtathatjuk meg, vagy fogadhatjuk el végre olyannak, amilyen.

Fotó: Shutterstock.com

Hogyan szeresd önmagad?

Önmagunkat igazán szeretni elsőre lehetetlennek, túl nehéznek tűnik. Hogyan is szerethetném magamat, amikor sokszor önző vagyok, lusta, kényelmes, agresszív, irigy, sikertelen, rosszindulatú stb?

A keletiek válasza erre, hogy mivel ebben a világban minden a kettősségről szól, vagyis nincs fény sötétség nélkül, nincs meleg hideg nélkül, szeretet gyűlölet nélkül, el kell fogadnunk, hogy mi, emberek is egyszerre vagyunk jók és rosszak, adakozók és fösvények, kedvesek és mogorvák…

Önmagunk szeretete tehát nem azt jelenti, hogy meg kell szabadulnunk minden rossz tulajdonságunktól, és majd csak utána lehetünk megelégedve magunkkal, hanem éppen azt, hogy feltételek nélkül, pusztán önmagunkért szeressük magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.

Ha szembenézünk a negatív tulajdonságainkkal, ha felismerjük azokat, és nem tagadjuk le, nem bujkálunk előlük, máris nagy lépést tettünk előre, hiszen így majd módunkban áll kontrollálni a cselekedeteinket: észrevenni, ha épp a kisördög munkálkodik a tetteinkben.

Önmagunk elfogadásának egyik jól bevált módja, ha relaxált állapotban visszamegyünk kisgyerekkorunkba, és elidőzünk a kétéves önmagunkkal: megkérdezzük, hogyan érzi magát, mit szeretne, miért szomorú?

Érdekes lesz rádöbbenni, hogy mindenkinek alapvető vágya a szeretet, és minden gyerekkori fájdalom abból ered, hogy hiányzott ez a szeretet. Ezek a régi fájdalmak, félelmek tesznek aztán mindannyiunkat olyanná, amilyenek ma vagyunk. Ha a gyermek önmagunkat megértjük, sokkal könnyebb megbocsátani a felnőtt énünknek is, és egy kicsit megszeretni, elfogadni magunkat.

A szerelem érzéséhez nem kell partner

Az indiai bölcs, Osho szerint a szerelemhez nem kell partner. Ha önmagadat szereted, és erre a szeretetre koncentrálsz, akkor azt fogod érezni, hogy szerelmes vagy, és ez a szerelem kiterjed mindenre és mindenkire, az egész világra, minden élőre és élettelenre.

Osho szerint az a baj, hogy amint kiválasztunk valakit szerelmünk tárgyául, máris elfelejtjük a szerelem lényegét, a feltételnélküliséget, mert azonnal birtokolni akarjuk. Csak akkor szeretlek, ha… Ha mellettem maradsz, ha viszontszeretsz, ha hű vagy, ha feleségül veszel…

Osho azt mondja, a kapcsolat szerelemből születik, a házasság viszont félelemből. „Ha elveszel, azzal aláírod, hogy nem fogsz elhagyni, vagyis ha nem írod alá, félek, hogy elhagysz.” Pedig két ember között a kapcsolódás úgyis csak addig tart, amíg van mit megosztani a másikkal, mondja.

Popper Péter egyszer azt írta, a halálig tartó házasságot akkor találták ki, amikor az emberek nem éltek tovább harminc-negyven évnél, mert vagy egy járvány vitte el őket, vagy egy háború. Ebből tíz-húsz évig élhettek házasságban, ennyi időre fogadták meg a holtomiglant.

De manapság egy házasság akár hatvan évig is eltarthat – írta Popper –, és ki tud hatvan évig ugyanolyan érzelmi állapotban, hűségben élni? Egy kapcsolatot addig érdemes fenntartani, ameddig van közös út. De ha már csak végszavak vannak, ha mindennap ugyanaz a párbeszéd zajlik a két ember között, akkor igenis tovább kell menni.

Osho úgy mondja, ha eljött az elválás pillanata, mondj búcsút, és légy nagyon hálás mindazért, amit a másik jelentett neked; mindazért az örömért, tapasztalatért, amit megoszthattál vele. Gyötrődés és fájdalom nélkül – egyszerűen menj tovább.

Fotó: Shutterstock.com

Osho az illúziókról

"Amikor szerelmes vagy, gyönyörűnek látod a másikat, páratlanul szépnek. Amikor gyűlölsz, akkor ugyanez az ember egyszerre a legvisszataszítóbb lesz. Hogy lehet az, hogy ugyanaz az ember egyszer a legszebb, máskor pedig a legcsúnyább? Az elméd tevékenysége a probléma, mert az elme csupán álmokat tud teremteni…

És annyira izgatottá válsz az álmoktól, hogy azok már valóságnak tűnnek. Ha túlságosan izgatott vagy, megrészegülsz, és már nem is vagy magadnál. Akkor bármit látsz, az csupán a saját kivetülésed. És annyi világ van, ahány elme, mert minden elme a saját kis világában él."

Címkék: illuzió, osho, keleti tanok a szerelemről, campbell, szeresd önmagad, joseph campbell

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!