Így randiztunk egykoron
Mit mondhatok az egykori randihelyekről így ötven felett. Talán azt, hogy alig voltak. Hiszen egy olyan korban randiztam én, amikor saját telefonvonalhoz, nyugati útlevélhez vagy egy Rolling Stones-lemezhez jutni szinte lehetetlen volt. Az egyetlen igazi szórakozóhely, az Ifipark, feljárójában pedig a fehér inges, nyakkendős srácokat gumibotokkal verték.
Most, hogy így visszagondolok arra az időre, eszembe jut a József Attila Művelődési Házban egy tánciskola, ahol szombat délután klasszikus táncokat és illemtant lehetett elsajátítani.
A foglalkozásokat egy apró termetű asszonyság vezette, aki világoskék kiskosztümben, zongorakíséret mellett, kasztanyettával a kezében állt. A fehér cérnakesztyű és szoknya viselése kötelező volt.
Mi, lányok a terem szélére állított székeken vártuk, hogy a fiúk felkérjenek. A fiúk azonban kis csoportokba verődve ácsorogtak és röhögtek. És nem történt semmi. Csak a szívünk dobogott, mert egészen biztosak voltunk benne, hogy bármikor megtörténhet. Valami, ami nagyon fontos lesz.
A tánciskola tiszteletére nejlonharisnyát kaptam, és egy csöpp, sötétkék körömcipőt, valamint egy nehezen múló hólyaghurutot, annak egyenes következményeképpen, hogy a tánciskolát követő össztánc után fél órákat várakoztam a villamos megállójában.
Miniszoknyám alá fújt a novemberi szél.
De hiába fáztam, a kabátomat magamra venni nem voltam hajlandó egyáltalán. Egészen az Árpád híd megállójáig, ahol a fiú, aki tetszett nekem, leszállt. Az a fiú, akinek a tenyere izzadt, amikor a tánciskolai foglalkozáson a sorban elém ért, utasítás szerint meghajolt, és azon túl a cipője orrát bámulta szüntelen.
Én mégis szerettem, s a szombat délutánok piros betűs ünnepként lángoltak a szívemben.
Ennyi? Kérdezheted. Majdnem.
Azért emlékeimből előkerül más is.
Szombatonként a barátnőimmel ócska kultúrházakban üldögéltünk, ahol amatőr zenekarok tépték a gitárt, rosszul megvilágított, olajos deszkával borított emelvényeken. Pislákoló neoncsövek alatt, zöldre festett, bádogasztalok mellett Coca-Colát ittunk, és egyfolytában arra vártunk, hogy a fiúk felkérjenek.
A zene és a fiúk minősége sem volt fontos. A lényeg csupán az érzés volt, a másik nem közelsége. Az ügyetlen érintések, zavart mosolyok, és félszegen megbeszélt randevúk, amelyekre nem mentünk el.
Mert csak arra voltak valók, hogy a hosszú, téli délutánokon legyen álmodoznivalónk. Iskola volt ez is, készülődés az első csókra, az első igazi kapcsolatra, mely a házibulikon esett meg.
Akkor volt mindez, amikor kétsebességes Tesla magnóról az Obladi Oblada szólt. A Beatles-dal szövegét természetesen nem értettük, de miként Cseh Tamás énekelte később a „bigin” szóra bedobtuk a rongyláb figurát.
A házibulikon szerelmek születtek és haltak cigarettaüstbe fúló, végtelen viták után. Részeg hajnalokon magunkat próbáltuk megfogalmazni divatos filozófiai és képzőművészeti áramlatok zavaros kifejezéseiben.
Verseket írtunk, szénnel maszatolt, vészjósló képeket rajzoltunk. Tehetségesek voltunk, mint minden buta kamasz. Egymás vállára állva fejünket kidugtuk a hatvanas évek szűk levegője alól, és kínok, viták, szerelmeskedések után megszültük későbbi önmagunkat.
Azt mondod, a te korosztályod nem jár házibulikba. A randikultúrátok abból áll, hogy kocsmákban ültök és isztok.
Én mégis azt gondolom, a lényeg nem változott. Most is szerelmek születnek és halnak cigarettafüstbe fúló, végtelen viták után. Részeg hajnalokon magatokat próbáljátok megfogalmazni ti is, és éppen olyan tehetségesek vagytok, mint voltunk mi, egykor, fiatalon.
Még nincs hozzászólás