Huszárik Kata: Végre kezd összeérni a külsőm és a belsőm
Huszárik Kata azt tartja magáról, hogy a legerősebb tulajdonsága a kreativitás. A Jászai Mari-díjas színésznő színházi, tévés és filmes szerepei mellett rendszeresen szinkronizál, nem ijed meg, ha bútorokat kell restaurálni, és komolyabban elmélyülne a fazekaskorongozás művészetében is. Kata idén 50 éves lesz, de ma már az elmúlásról is másképp gondolkozik. A napjainkat meghatározó koronavírus-járvány pedig az ő életére is hatással volt.
Képzeld, az utolsó mozis élményem hozzád kapcsolódik: 2020 februárjában láttam a Béres Józsefről készült filmet, A feltalálót, amelyben főszerepet játszottál. Utána jött a Covid és a bezárkózás… Hogyan élted, éled meg a pandémiát?
Döbbenetes, de ahogy neked ez volt az utolsó mozis élményed, úgy nekem ez volt az utolsó filmes forgatásom.
1971. szeptember 10-én született Budapesten. Főiskolai tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1994-ben fejezte be.
Társulati tag volt a budapesti Katona József Színházban és a Szolnoki Szigligeti Színházban is, jelenleg szabadúszó.
Színházi, tévés és filmes szerepei mellett rendszeresen szinkronizál.
Olyan filmekben játszott, mint a Hippolyt vagy a Szamba.
2019-ben Jászai Mari-díjat kapott.
Jelenleg műsorvezetője az M5-ön futó Multiverzum című tudományos magazinműsornak.
A színház mellett ott volt a szinkron, dolgozom a tévében, író-olvasó találkozókat vezetek, szóval volt sok munka. De tavasszal gyakorlatilag három nap leforgása alatt mindent lemondtak.
El tudom fogadni a döntési helyzeteket, képes vagyok sokáig rágódni, de azokban a napokban megéltem, hogy minden tőlem függetlenül történt. Éreztem, hogy úgysem tudok mit csinálni, el kell fogadni, és valahogy túl kell jutni rajta.
Elkezdtem a jó oldalát nézni. Folyamatos időzavarban vagyok, így sok éven át halogatott teendőimmel kezdtem foglalkozni. Otthon voltam a fiammal, néha átjött az édesanyám, tulajdonképpen kifejezetten jólesett, hogy csend volt.
Aztán jött a nyár, elindult újra a tévé, elkezdtünk próbálni. Kicsit úgy tűnt, hogy visszaáll az élet. Ősszel egyetlen bemutatóm volt, aztán újra bezárkóztunk, bár legalább a tévé és a szinkron megmaradt.
Egyébként voltál koronavírusos?
Tavasszal egyszer szűrtek, az a teszt negatív volt. Ráadásul úgy volt negatív, hogy nem estem még át a fertőzésen. Télen is csináltak egy gyorstesztet a tévében, az is negatív lett, viszont az ugye nem jelzi, hogy átesetem-e már rajta, de én azt gondolom, hogy igen.
Nem vagyok fejfájós, viszont októberben volt tíz nap, amikor annyira fájt a fejem, hogy azt legszívesebben letekertem volna a helyéről. Plusz rettenetesen fáradt voltam, de ezenkívül semmilyen más tünetem nem volt.
Mi hiányzik legjobban ebben a bizonytalan helyzetben?
Húú… Annyira szeretnék már bemenni egy kávézóba, rendelni egy teát, leülni, találkozni a barátaimmal. A másik, ami nagyon hiányzik: nálunk az egész család ölelkezős, és ez most nincs. Anyukám 80 éves elmúlt, amikor átmegyek hozzá, maszkban vagyunk, és csak nézzük egymást. Rossz és nehéz is, hogy nem merjük megölelni egymást.
Ebben a helyzetben leginkább az időseket és a gyerekeket sajnálom, mert mind a két korosztálytól olyan élményeket vesz el a járvány, amelyeket már nem fognak visszakapni. A fiam, Gergő 16 éves lesz a nyáron. Nem viseli rosszul a helyzetet, de csak meg kellett szoknia a távoktatást, azt, hogy nem találkozhat a barátaival, hogy a személyes élmények helyett most csak virtuálisan tudnak együtt lenni. Én meg sokkal többet főzök, mint máskor. A kreativitásomat most a konyhában élem ki.
Viszont ez a 2021-es év különleges lehet a számodra, már csak azért is, mert kerek születésnapot ünnepelsz. Tudom, nőknél nem illik a kort firtatni, de szerintem rólad senki nem hiszi el, hogy szeptemberben 50 éves leszel. Felkészültél rá?
Furcsa dolog ez az öregedés. Nagyon sokáig azt éreztem, hogy belül sokkal öregebb vagyok a koromnál. Volt egyfajta diszharmónia a külsőm és a belsőm között. Szinte már vártam, hogy de jó lesz, ha majd kicsit külsőleg is hozzáérek a belsőmhöz. De már kezdek egy kicsit túlérni (nevet). Magamon és anyukámon is azt látom, hogy a lelkünk fiatal maradt, és igazából nekem ez a lényeg. Az meg, hogy van már pár ránc, azt ki kell bírni.
Édesanyád Nagy Anna színésznő, édesapád Huszárik Zoltán filmrendező, aki 50 évesen halt meg, amikor te még csak 10 éves voltál. Hogy viszonyulsz az emlékekhez és az elmúláshoz?
Apu nagyon rég meghalt, 40 éve lesz. Nekem ő mindig egy idősebb felnőtt marad. Furcsa most azzal szembesülni, hogy én leszek pont annyi éves, amennyi ő volt a halálakor. Nyilván az ember, ahogy öregszik, elkezd gondolkozni az elmúláson. Én is foglalkozom ezzel, olvasok róla, de rá kell jönni, hogy nem mindig szomorú ez. Persze nehéz, de nem az a jó megoldás, ha homokba dugjuk a fejünket. Úgy kell élni, hogy ne maradjon sok restancia, akkor talán elmenni is könnyebb lesz, amikor itt az idő.
A szüleid foglalkozása befolyásolt téged abban, hogy a művészi pályán indulj el?
Biztos vagyok benne! Amikor gyerek voltam, anyuval sokat beszélgettünk a színházról, mit tanul, mivel foglalkozik. Emlékszem, sokszor végszavaztam neki. Általa sok mindennel nagyon korán megismerkedtem, a mai napig nagy hatással van rám. A színpadon látni őt nekem egészen lenyűgöző. Amit anyu tud, azon még így felnőtt fejjel is sokszor csak csodálkozom.
A sok minden közül, amivel foglalkozol, mi áll a legközelebb hozzád?
Sosem gondoltam magamra úgy, hogy csak és kizárólag színésznő vagyok. Mindig azt szoktam mondani – még ma is –, hogy nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Leginkább azt mondanám, hogy én vagyok az, aki ennyi mindent szeret csinálni. És még mennyi mindent kipróbálnék…
Például?
Van egy gyönyörűséges fazekaskorongom, azt nagyon szeretném használni. Aztán állandóan tele vagyok kézművestervekkel, nagyon érdekel a pszichológia és a bútorok restaurálása is. A könyvespolcomon egymás mellett van a fazekasmesterség, a gyöngyfűzés, a gyöngyszövés, a mozaikkészítés, ezeket mind-mind szeretném kipróbálni. Ilyen vagyok. Ha a legerősebb tulajdonságomat kérdeznéd, biztos, hogy azt mondanám, a kreativitásom az.
És ha életed legküzdelmesebb időszakát kéne említened, akkor az a válásod lenne?
Mindenképp… Bár ma már úgy gondolok rá, hogy ez egy elég régi történet, így alakult. Nagyon küzdelmes volt mind a kettőnk részéről. A házasságunkból született egy csodálatos fiú, de küzdöttünk, mert mind a ketten apa nélkül nőttünk fel, és nem akartuk, hogy Gergő is csonka családban nevelkedjen. Mégis így alakult.
Azt gondolom, hogy vannak döntések, melyeket egy idő után muszáj meghozni, még akkor is, ha nem akarjuk. Az élet egyszerűen rákényszerít. Ma már nyugalom van bennem, szerencsére a viszonyunk is rendeződött a volt férjemmel. Nem vagyunk rosszban, ez a gyerek miatt fontos. Amikor a legnehezebb volt, akkor is arra próbáltam koncentrálni, hogy Gergő ezt ne szenvedje meg. Sérüléssel jár persze, akkor is, ha a lehető legjobban csinálja az ember, de azért nem mindegy, hogy mekkorával.
A bulvárlapokban talán csak akkor szerepeltél, amikor felbomlott a házasságod. Tudatosan kerülted ezt a fajta ismertséget?
Tényleg nem vágytam rá soha, hogy bekerüljek a bulvárba. Nem az a fajta ember vagyok, aki kiteregeti a magánéletét, és lássuk be, manapság ettől lesz érdekes valaki. Nagyon örülök, ha megismernek az utcán, néha a legváratlanabb helyzetekben. Mindenkivel szeretek beszélgetni, örömmel fogadom, ha megszólítanak.
Nem csak ez a nyitottság, hanem egyfajta kiegyensúlyozottság is érződik rajtad, valóban így van?
Azt gondolom, hogy alapvetően rend van bennem, igen! Élem az életemet, úgy, ahogy azt én gondolom élni. Ehhez elég makacsul ragaszkodom. Tudom, ez sokszor rendhagyó, de az enyém. Onnantól fogva, hogy az enyém, ez már egy rend, még ha nem is szokványos rend.
Még nincs hozzászólás