Ha törődik velem, ha nem, az ugyanúgy baj
Éppenhogy kiszálltam, egy rossz kapcsolatból, és az exért hullajtott könnyek még fel sem száradtak, amikor megismerkedtem egy kedves, aranyos sráccal. Egy olyan kapcsolatban voltam addig, amelyikben folyton azt éltem meg, hogy én többet adok, mint a partnerem. Szüntelen szeretethiányban szenvedtem, nem kaptam elég figyelmet, gyengédséget.
A szakítás után pár héttel kezdtünk levelezni Bencével. Bár elég régen ismerem, és kicsit mindig is tetszett, sosem gondoltam volna, hogy a közös baráti társaságból egyszer még vele fogok összejönni.
Az első néhány találkozás már-már gyanúsan tökéletesre sikeredett. Hangulatos hely a város szívében, mécses az asztalon, összeért a kezünk az asztal alatt. Könnyeden csevegtünk, mintha már több éve együtt lennénk.
Az ajtóig kísért, de nem ám hogy letámadott volna, épphogy csak átölelt gyengéden, és már fel is tette a kérdéseket, azokat a kérdéseket, amelyek csak még tökéletesebbé tették őt. – Mikor láthatlak újra? Holnap felhívhatlak?
És azóta is mindennap hív. Szinte hihetetlen, nem csak úgy mondta. Biztonságban érzem magam mellette. Nem kell aggódnom, hogy fél órával a megbeszélt időpont előtt lemondja, fel sem merül bennem, hogy vajon másnap eltűnik-e, és sosem látom többé.
Magától értetődő a kedvessége. Bevallom, zavarban vagyok, nem szoktam meg, hogy nem kell stresszelnem. Ha ez még nem lenne elég, megtudtam, hogy már régóta várta, hogy vége legyen az akkori kapcsolatomnak, és végre elhívhasson randizni.
Szerintem még a gonosz exbarátomat is kihívná párbajozni, ha arra kerülne a sor. Tökéletes pasi. Minden meg van benne, amit a volt barátomból hiányoltam.
De valami még sincs rendben. Valami hiányzik. Elmúlt a gyomorgörcs. Elmúlt a sírhatnékom. Nyugalmat érzek. Szeretve érzem magam. Akkor mi a baj? Jobban fogalmazva, mi a baj velem?
Talán annyira hozzászoktam a kegyetlenkedésekhez, hogy már nem tudom értékelni, ha egy férfi odaadó? Bármikor meglátom, hogy ír, hogy hív, egyszerre érzem az örömöt, és valamiféle csalódást is.
Néha elmerengek azon, mit éreznék, ha úgy telne el egy nap, hogy nem keres. Kéjes gyönyört kezdek érezni, ahogy a képzeletemben eltölt az a jól ismert kín, ahogy a fájdalom végigcsorog a gyomromon, majd felkúszik a mellkasomig, eléri a szívemet, míg végül mogyoró nagyságúra zsugorítja azt.
Hiányzik ez a fájdalom. Nincs kétség, sajnos beteg vagyok. Túlságosan sérülten jöttem ki a korábbi kapcsolatból ahhoz, hogy értékelhessek egy igazán kedves férfit.
Talán túl hamar jött ez az ajándék, talán a magamfajta szenvedésfüggő csaj nem érdemli meg a békét. Vagy a nők mind ilyenek? Bence minden szempontból megtestesíti az ígéretes férfitípust.
Őket szoktuk elhagyni megbízhatatlan, munka nélküli, vadorzó suhancokért. Persze biztos nem az összes nő, csak a dilisebbek. Talán egyszerűen csak nem akarok boldog lenni. Nem mindenkinek való egy kellemes, kiegyensúlyozott kapcsolat.
Néha azt remélem, hogy Bencéről egy csomó szörnyűség kiderülhet. Talán ő az a fajta, aki csak az első pár hónapban ilyen kedves. Vagy az is lehet, hogy titokban barátnője van! Vagy felesége, sőt, gyerekei!
Jesszus, semmit sem tudok róla! Kicsit, mondjuk, gyanús is, hogy eddig még nem láttam a lakását. Bár az igaz, hogy ő már áthívott, csak én nem akartam menni.
Jut eszembe, lassan esteledik, és ma még nem keresett. Na jó, ez fura. Ez … most …várjunk csak, ez az lenne? Igen! Érzem! Kezdődik. Újra kezd marni a gyomrom, most jó. Halad fel a szívemig. Igen … ez az!
Á … hív! Ilyen nincs! Épphogy elkezdtem élvezni. És még csak felesége sincs, tuti! Most biztos nem veszem fel. Annyira tökéletes, hogy megérezte, a kezdődő aggodalmamat, és direkt megszakította!
Jaj, szegény Bence. Most már biztos, hogy súlyosan neurotikus vagyok. Ez gyógyíthatatlan. Bár ha Bence eddig elviselt, akkor tuti ő sem normális… Ez az!
Azt hiszem, itt a bibi; Bencével az a baj, hogy engem választott. Egy ígéretes, ép eszű férfi ugyanis nem választana engem! Megnyugodtam. Visszahívom. Azt hiszem, ez mégiscsak egy kiegyensúlyozottan boldogtalan kapcsolatnak ígérkezik.
Még nincs hozzászólás