Elviszel nyaralni?
Egymáshoz bújva ültünk a kanapén, és Dorka feldobódva, vidáman lapozgatta az utazási iroda katalógusát.
– Oda nézz, Róma! – kiáltott fel színpadiasan. – Mi lenne, ha Rómába nem vinnél el idén nyaralni?
– Jó, ha akarod, Rómába nem viszlek el – mondtam bizonytalanul.
Lapozott, és elragadtatottan folytatta:
– A francia tengerpart! Nizza! Van kedved nem elvinni idén Nizzába?
Válasz helyett megfogtam a karját, és a szemét fürkészve ránéztem oldalról.
– Biztos, hogy ezt akarod, Dorka?
Öt éve voltunk együtt, és az előző nyarakon mindig együtt utaztunk el valahová – fel sem merült bennünk, hogy ne így legyen. Dorka ötlete volt, hogy most lépjünk le egy hét szabadságra a kapcsolatunkból. Ő is, én is.
Eleinte azt hittem, csak tréfál. Vagy azt várja, hogy majd szorosan magamhoz ölelem, és a fülébe suttogom: nem, nem, szó sem lehet arról, hogy ne együtt menjünk el nyaralni, nélküle félember vagyok, ügyefogyott, elveszett bábu a sakktáblán.
– Biztos – jelentette ki komoly arccal, felhagyva a játékos, évődő hanggal. – Tudod, mit? A legjobb az lenne, ha nem is tudnánk, hová utazik a másik. De majd rakj fel fotókat a Facebook-oldaladra.
Oostendébe mentem. A tenger közelségére vágytam, de nem a déli, nyaraló emberektől hemzsegő partokra, nem fürdőzni akartam elsősorban, hanem csak bámulni a hullámokat, és mezítláb botorkálni a fövenyek süppedős homokjában, a sirályok nevetős rikoltásait hallgatva. Ismertem a várost, egyetemistakoromban, amikor Brüsszelben tanultam, gyakran elvonatoztam ide.
Szerettem a parti kávézókban, teázókban ücsörögni, a vízzel és az éggel szemben. Volt egy piros fedeles noteszom, abba írogattam mondatokat arról, miben vagyok éppen, és merre menjek tovább.
Most, hogy újra ott ültem az egyik kávézó teraszán, megértettem: a legfontosabb kérdéseket tettem fel akkor magamnak. Talán ezért vagyok itt most is. Egy ideje kérdéseket feltenni, válaszokat találni sincs időm.
Dorka egy spanyol kávézó teraszáról nézett rám a Facebookon. Komoly volt, derűs.
Szeretem? Igen. És a munkámat?
Lődörögtem. Oostende nem túl szép város, de legalább nem vonta el a figyelmemet semmi magamról. Csak a tenger volt fontos, az, hogy kinyílt előttem a tér, és távolabbra láttam. Nem borotválkoztam, nem figyeltem arra, mit veszek fel reggel. Nem akartam, hogy bárkinek feltűnjön, ott vagyok.
Szeretem? Igen. És a munkámat?
Keresnem kell valami mást. Még nem késő. Már rég meg kellett volna ezt lépnem.
Most, hogy Dorka nem volt ott mellettem, és nem arra figyeltem, amit mond, erősebben éreztem az ízeket és az illatokat. Örültem a kávénak, a jódos levegőnek, a puha ágyneműnek.
Aztán egy reggel a borotváért nyúltam. Egyszerre ráébredtem, hogy nem másoknak kell megborotválkoznom, hanem saját magamnak.
Kedves Olvasóink!
Lassan három éve, hogy ezen az oldalpáron egy téma két oldalát, a párkapcsolatok útvesztőinek női és férfi megközelítését olvashatjátok. Három év sok idő egy rovat életében, a változás pedig néha elkerülhetetlen. Így, ha most kissé fájó szívvel is, de elbúcsúzunk a Nézőponttól, megköszönve Pacskovszky Zsolt író munkáját. Reméljük hogy nektek, olvasóként is annyi örömet szereztek az írások, mint nekünk, szerkesztőknek.
Még nincs hozzászólás