A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Elkelne még két kar az igaziak mellett

Napokig egyeztetjük az időpontot, hogy végre találkozzunk. Szakad az eső, csak nem akar elállni. Aztán végül, ha ki nem is derül, de akad egy, csupán felhős nap. Mert esőben már Etter András sem szeret edzeni. Kerekes székével most indult másodjára az Ultra Balatonon.

Fotó: Fejér Gábor

Szentendrén vár minket. András itt van otthon, ráadásul a Duna-parton szokott rendszeresen edzeni. 

– Kivéve, ha esik.
– Hát, bevallom, nem vonzanak az esős edzések. Persze fel lehet öltözni megfelelően, de túl azon, hogy nehezen viselem a rossz időt, komoly technikai gondot is jelent: ha vizes lesz a hajtókarika, amit hajtok, egyszerűen lecsúszik róla a kezem.

Fékezésnél pedig így veszélyes. Idén is az eső állított meg, hogy még néhány pluszkilométert teljesítsek az Ultrabalatonon, bár sikerült új egyéni rekordot felállítanom. 

– Mennyi lett a vége?
– 110 kilométer. Persze kisebb-nagyobb megállásokkal.

– Holtpont? 
– Mindig van. Most egy helyen 40 perces szünetet kellett tartanom, mert egyszerűen nem bírtam tovább ülni. A családom kísért autóval, a nagyobbik fiam bringával. Arra kértem őket, terítsünk le valahol egy plédet, hogy lefeküdhessek. Így pihentem, aztán tekertem tovább. 

Tekerésnek hívod? 
– Hívhatnám kerekes székes futásnak is, de mégiscsak ez fejezi ki a legjobban, hogy miről is szól ez az egész. Tekerned kell a hajtókarikát, hajtanod magad előre.

– Csak a kezeddel tudsz erőt kifejteni. Nem túl megerőltető ez azért hosszú-hosszú kilométerek után? Néztelek most, ahogy azon a rövid emelkedőn hajtottad fel magad. Azt hiszem, én nem lennék rá képes. 
– Gyakorlás kérdése, edzés, edzés és edzés. De azért nem kell azt hinni rólam, hogy irtó komoly sportoló lennék, ismerem a határaimat. És tudom azt is, hogy nekem még fokozottabban kell vigyáznom az ízületeimre, a csuklómra, a vállamra.

Szóval nem szeretném tönkretenni őket, mert én csak a kezemmel vagyok képes helyváltoztatásra. Ahhoz, hogy átüljek a székből az autóba vagy fordítva, hogy ellássam magam, amennyire lehetséges egyedül, a kezemre támaszkodom – minden értelemben. 

– Mióta sportolsz? 
– Valamit mindig sportoltam. Mozgékony voltam, olyan biciklizős, túrázós fajta. A sérülésemig. Aztán a hosszú rehabilitáció után, már amikor otthon voltam, az egyik rendszeresen futó barátom kérdezte meg, miért nem ’futok’ én is, miért nem indulok versenyen.

Tulajdonképpen olyan kézenfekvőnek tűnt, hiszen addigra megtanultam sétálni a székkel, nagyobb távokat is megtehettem, fölfelé emelkedőn már a gyalogostempót is elértem. Hát elkezdtem edzeni. Úgy négy-öt éve. Át kellett alakítani a széket egy kicsit, szükség volt egy nagyobb, rátehető-levehető első kerékre, meg egy versenykerékre, amelyre már én preparáltam rá a hajtókarikát. És jöttek a versenyek, főleg budapestiek. 

– Klasszikus tömegfutóversenyek? 
– Igen. 

– Nem sok kerekes székest látok a versenyzők között. 
– Sajnos nem, pedig indulhatnánk többen is. Most az Ultrán például egyedüli induló voltam a handbike-osok mellett. Igazából nagyon kevesen vagyunk, szinte mindannyian ismerjük már egymást. 

– Figyelnek rád az egészséges futók?
– Igen, bár mindig úgy néznek rám, mintha egy földönkívüli lennék – mondja nevetve. De nincs ezzel baj, megszokja az ember, hogy ő más, és emiatt nagyobb figyelem irányul rá. 

A beszélgetés ezen a ponton lelassul. Kicsit késnek a válaszok, a kérdések is nehezen fogalmazódnak. Mert elérkeztünk a nehéz szakaszhoz. A holtponthoz.

Fotó: Fejér Gábor

Úgy meséli András, hogy hét évvel ezelőtt egy este rettenetesen elkezdett fájni a nyaka. Bevett hát egy fájdalomcsillapítót. De nem hatott, a fájdalom erősödött, elviselhetetlenné vált. Mentőt hívtak. Addigra András már mozdulni sem bírt, mint később kiderült – már akkor lebénult.

Valószínűleg érfejlődési rendellenesség miatt elpattant egy ér a nyaki és a háti csigolyák találkozásánál, vérömleny keletkezett, amely elzárta a gerincvelő idegeit az oxigéntől. Ezek az idegek pedig már néhány perces oxigénhiányt követően elhalnak.

Szerepüket nem veszi át más ideg, megszűnnek létezni, és az általuk ’irányított’ testrészek lebénulnak. Andrást megműtötték a Honvéd Kórházban, de sok mindent már nem tehettek a vérömleny eltávolításán kívül. Csupán egy hetet töltött kórházban, aztán következett a rehabilitáció Budakeszin, a gerincvelősérültek között. 

– Ott mindenki sorstárs volt, hasonló problémákkal. Én, mondjuk, egyedül eleinte fel sem tudtam ülni. Nincs törzstartásom, meg kellett tanulni felhúzni magam, és igen, ülni is. Újratanultam az életet, az elejétől, csak nehezített pályán.

Melltől lefelé semmim nem működik akaratlagosan, de a sérülésem sok minden másra is kihat. Még a vérnyomásra is, de okoz például hőszabályozási problémákat is. Szóval hátraarc történt, fel kellett nőnöm az állapotomhoz és elfogadni a segítséget. Máshogy nem ment.

Azóta persze nagyon igyekszem mindent egyedül csinálni, úgymond, önállónak lenni otthon, a családban és a munkahelyemen is. Ha a feleségem nem állt volna végig mögöttem, mögöttünk, az egész családunk élete széthullott volna. Rá hárult és hárul ma is nagyon sok szerep, munka.

Három gyerekünk van, egy lány, két fiú. A sérüléskor pont kamaszok voltak… A munkahelyem végtelenül fair volt, visszavártak, igaz, már nem bankfiókvezető pozícióba, de 4 órásként most a háttércsoport munkájában veszek részt. 

– Mindennap mész dolgozni? 
– Igen, és van úgy, hogy nem autóval, hanem kerekes székkel. Az innen a Duna Plázáig jó háromórás út.

– Nem kapott frászt a feleséged, amikor először elindultál így?
– De, viszont nem tudott megállítani. És beértem. Aztán meg haza. 

– Mire készülsz most? 
– Vannak dédelgetett terveim a sportban. Most Dömösről szeretnék feljutni a Prédikálószékig, az 500 méteres szintkülönbséget jelent – murvás úton. 

– De ehhez csak kellene valami a székedhez, hogy teljes biztonságban légy.
– Kellene bizony, egy ügyes kis szerkezet, még két kar, melyeket a kerekekre lehet szerelni. Melyek nem csupán karok, sokkal hatékonyabban lehet mozgatni, erőt kifejteni velük, de egyben fékek is. Ez a szerkezet teszi alkalmassá a kerekes széket arra, hogy télen is, hóban, esőben biztonságosan lehessen vele haladni.

Itthon nem forgalmazzák, a társadalombiztosítás nem támogatja, pedig gyógyászati eszköz, mert a fokozott megterhelésnek kitett ízületeket kíméli. Ennek a szerkezetnek a megvásárlásához keresek most támogatókat.

Átszámolva 850 ezer forintba kerül. Nagyon drága, ezt nehézkes lenne összespórolni az amúgy is kurtább családi kasszából. Bízom abban, hogy akik elismerik a teljesítményemet, mellém állnak, és segítenek a célom megvalósításában.

– Addig pedig?
– Edzek tovább, haladok. Jövőre is lesz UB, idén is még néhány verseny. 52 éves vagyok, de igyekszem újabb és újabb kihívásokat találni magamnak. 

Címkék: kerekesszékes sportolás, bénulás, családi tragédia, ultrabalaton

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!