Az új munkakör: távmunkás háztartásbeli
Otthonról dolgozni nagyjából csodának ígérkezik. Nincs szűk iroda, munkahelyi légkondi- és egyéb harc, megszűnik az utazással járó idő- és türelemveszteség. Otthonról dolgozni viszont azt jelenti, hogy sem munkaidőd, sem magánéleted nincs igazán. A kettő ugyanis gyakran összefolyik.
Úgy tűnik, a munkavállalókon túl a munkaadók is rákaptak a távmunka ízére, a munkaerő-közvetítő cégek azt jósolják, hogy az elkövetkező két évben várhatóan megkétszereződik, megháromszorozódik a munkahelyen kívül dolgozók száma. De milyen hozzáállást kíván ez a munkaadó, a munkavállaló és – a legfontosabb! – a család részéről?
Bizonyos munkakörök esetében a munkaadók kezdik felismerni, hogy nemcsak társadalmi, de gazdasági előnyökkel is jár, ha a munkavállalót a munkahelyére való bejutáshoz nem kell utaztatni, netán az útiköltségéhez hozzájárulni; nem elhanyagolható költségmegtakarítást jelent, hogy nem kerül pénzbe a munkaállomás felállítása, karbantartása, illetve hogy tulajdonképpen eltűnik a távmunkás feladatköréhez kapcsolódó rezsi is.
Arról nem is beszélve, hogy a munkahelyi környezetben kevésbé koncentrált, kevésbé hatékony a munka, az óránkénti cigaretta- és/vagy kávészünetek, a munka közbeni ’traccspartik’ mind-mind megrövidítik a munkaadót – mármint ő valószínűleg így érzi.
A távmunkás viszont bizonyíthatóan sokkal többet túlórázik, sokkal kevesebbet van szabadságon, és kevesebbszer vesz ki betegszabadságot – noha ez utóbbi valószínűleg azt jelenti, hogy a munkavállaló betegen is dolgozik, valljuk be: a fent elsoroltak sok főnök vágyainak netovábbját jelentik.
A számok jók, de milyen áron?
A munkavállaló számára pedig nyilvánvaló előnyt jelent az a bizonyos fokú szabadság, melyet nem rövidít meg az ingázásra fordított idő és a szigorú keretek közé szorított munkaidő sem. Úgy érzik, hogy a feladatuk lelkiismeretes elvégzése mellett a maguk urai.
Magyarul, kis túlzással elmondható, hogy amíg a távmunkás a rábízott feladatot határidőre és a megfelelő minőségben elvégzi, addig annyit sétáltat kutyát, nyírhat füvet, vagy loholhat az ügyintéznivalója után, amennyit akar, Illetve – amennyit tud.
Mert habár a számok azt mutatják, hogy a távmunkában dolgozók főnökei elégedettek a teljesítménnyel – egy felmérés szerint a munkaadók több mint fele tartja átlagon felülinek a távmunkása produktumát –, a munkavállaló oldaláról ez, bármilyen hihetetlen is, igényli a magánélet és a munka szigorú egyensúlyban tartásának képességét.
Egy kutatás szerint a távmunkában dolgozók hozzávetőleg 20 százaléka sosem intézi a személyes dolgait munkaidőben; hatvan százaléknál több néha intéz ilyesmit, százból tíz pedig rendszeresen és ’magánéletet’ munka közben.
Fontos kérdés azonban – és erre a vállalati kimutatások és a felmérések nem térnek ki –, hogy a távmunkás magánélete mit szól a speciális keretek között folyó munkához. És eddig tart írásunk tényközlő része…
A távmunkás a rántott húsért is felel
A távmunkában dolgozók jelentős része szembesült már azzal a problémával, hogy miközben ő az otthoni környezetben felelősségteljesen próbál megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek, a családtagok (a szomszéd, a postás, a díjbeszedő…) erről vajmi kevéssé vesz tudomást.
Az illető (távmunkás) családtag ugyanis otthon van, és ha már otthon van, miért ne foglalkozhatna egy kicsit ezzel, egy kicsit azzal, oldhatna meg ezt-azt? Könnyen megesik, hogy kifejezetten fontos munka közben hangzanak fel olyan kérdések és információk a háttérből, hogy „nem láttad a fehér vászoncipőmet?”, „hova tetted a slusszkulcsot?”, vagy „meddig dolgozol ma?”.
Ha a felmerülő kérdések nagyrészt nem eldöntendőek, viszont a számuk magas, azaz jóval több odafigyelést igényelnek, mint az az egyszeri távmunkás koncentrált munkájába egy adott pillanatban éppen belefér, az szétrobbantja a napot.
Hát ha még megérkezik a postás is a csomaggal, vagy átzörög a szomszéd, hogy egy darabka élesztőt, aranyom… Aztán hazaesik déltájban a gyerek váratlanul, és odalöki: „van valami kaja?”. Persze, drágám, adom, főzöm, laptop a konyhaasztalra, serpenyőt előránt, és jöhet a szimultán ebédfőzés–munka kombináció.
Egy kicsit beleőrül, aztán jönnek a szabályok
Amikor a dolgozó háztartásbeli az agya egyik felével próbálja újra felvenni/tartani a munka ritmusát (merthogy azt számonkérik, ugye), a másikkal pedig arra koncentrálni, hogy ne égjen oda a rántott hús. És közben hálát ad az égnek, hogy a gyerek egy pökhendi tinédzser, aki legfeljebb az ételt igényli, a társaságot nem…
Na, ez az a munkarend, melyet az egyszeri távmunkás az első napokban, hetekben végigcsinál, kicsit beleőrül, belerokkan, beszerez némi szívlötyögést, majd ökölszabályokat vezet be.
Elkerülhetetlen ugyanis tudatosítani a körülötte élőkben: ez is munka, ezt is számonkérik, itt is teljesítménykényszer van, itt is a nyakában liheg a főnök – csak éppen belefér a munkahelyi kávészünetek helyett egy-egy mosogatás, egy gyors postamenet vagy bevásárlás.
A szerettük otthon van, de még sincs; el kell várni, hogy viszonyuljon úgy a család az otthonról dolgozó családtaghoz, mintha az a ’dolgozóban’ lenne, esetleg szaladjanak oda hozzá egy gyors ölelésre, puszira. Vagy ha már postán volt szegény a kávészünetben, vigyenek neki egy kávét – ami legalább jobb, mint a melóhelyen a gépi kávé…
Még nincs hozzászólás