Az élet nem versenyistálló, s a gyerek nem versenyló benne
Zsófi 11 éves, negyedikes. Az iskolában hetente egyszer hat, négyszer öt órája van. Hétfőn logopédushoz, kedden és csütörtökön úszni, szerdán zongoraórára, pénteken különangolra jár. A tanító nénije nagyon szigorú, ezért Zsófinak mindennap egy-másfél órányi házi feladata van. Még az iskolai szünetekben is. A kislány kitűnő tanuló. A félévi jegyek lezárása előtt környezetből négyötödre állt. Ezért hétvégén újra végigolvasta a könyvet, hogy javíthasson. Sikerült.
Zsófi számára a hétvégék sem szabadok, ugyanis ilyenkor zajlanak a korosztályos versenyek. Ezenkívül, csak vasárnap van ideje kis zongoradarabokat gyakorolni, melyekből tanárnőjénél nemsokára házi koncert lesz. Anyukája azt mondja, hogy Zsófi mostanában elég rosszul alszik, és az ujjszopásról sem sikerül leszoktatni. Pedig a logopédus szerint, ha nem hagyja abba a cumizást, fogszabályozásra is szüksége lesz ahhoz, hogy tisztán ejtse a szavakat.
Amikor Zsófit arról kérdeztem, hogy szeret-e cumizni, zavarba jön. Már szégyelli. Amikor megnyugtatom, hogy én is sokáig cumiztam, feloldódik, és bevallja, hogy neki a cumizás nagyon jó érzés, mert akkor végre kienged, megnyugszik, és élvezi, hogy semmit sem kell csinálnia. De csak otthon cumizom, teszi hozzá, amikor idegenek nem látják.
Amikor Zsófi anyukáját kérdeztem arról, hogy biztosan kell-e minden napra valami iskola utáni elfoglaltság, azt válaszolta, hogy mivel Zsófi napi tíz órát ül a tanulnivalók miatt, az agyának oxigénre, a testének mozgásra szüksége van. S ezzel nehéz lenne vitatkozni.
A nyelv is nagyon fontos. Ma már jó gimnáziumba nem lehet bekerülni nyelvtudás nélkül, és jó egyetemre jó gimnázium nélkül. A zongorát pedig Zsófi imádja. Amikor azt kérdeztem, hogy fontos-e a kitűnő bizonyítvány, anyuka azt válaszolta, hogy feltétlenül, mivel Zsófi okos kislány, és ők a férjével nagyon szeretnék, ha hatosztályos gimibe menne. Ehhez viszont kell a jó bizonyítvány. Zsófi tehát már tizenegy évesen gyakorlatilag egyetemre készül. Sikerül majd? Biztosan. Kérdés, hogy ennek milyen ára van.
Az az átkozott felvételi
Tomi gimnáziumi felvételi előtt áll. Azt mondja, hogy negyedikben és hatodikban is felvételizett már, de akkor nem sikerült. Most hetente kétszer külön matektanárhoz, kétszer különnémetre jár, és irodalomból egy negyedikes gimnazistával szövegértési és szövegelemzési feladatokat csinálnak. Mivel rengeteg tanulnivalója van, a sportot jelenleg hanyagolja.
Arra a kérdésre, hogy van-e már elképzelése arról, mi szeretne lenni, azt válaszolja, hogy persze. Nyáron szörf-, télen síoktató. De előbb be kell jutnia egy jó gimibe, le kell érettségiznie, meg jól meg kell tanulnia németül, mert osztrák egyetemre készül. Hogy mi köze mindennek a síeléshez meg a szörfhöz? Nagyjából semmi, mondja. Az egyik a valóság, a másik meg az álom.
Tomi szülei mindketten építészek. Közös cégükben négy beosztottal dolgoznak. Munkájuk rengeteg van, idejük, viszont nagyon kevés. Azt mondják, hogy a jelenlegi középiskolai felvételi rendszer nagyon rossz. Az elit iskolák már negyedikben és hatodikban levadásszák a legjobb képességű és legszorgalmasabb gyerekeket.
Az általánosban nyolcadikig maradók szinte ’selejtnek’ számítanak. A gyerekeket nagyon korán vizsgákra kényszerítik, elválasztják egymástól, és ez nem jó. Ma már tudják a pedagógusok és a gyerekpszichológusok is, hogy az életben nem mindig az iskolában jól teljesítők lesznek a legsikeresebbek. A szülők mégis hajszolják a gyerekeiket.
A megszűnőben lévő gyerekkor
Rousseau óta tudjuk, hogy a gyerek nem a felnőtt kicsinyített mása. Azt is tudjuk, hogy nem az életre készül, hanem él. Persze, ha hagyják. Mostanában egyre kevésbé. Ha hagynánk, akkor a kicsi gyerek biztosan nem ülne ötször negyvenöt percet egy helyben az iskolában, hanem szaladgálna, cigánykerekezne, aztán visszaülne egy kicsit mesét hallgatni, rajzolni, érdekes feladatokat megoldani, majd újra rohangálna, mert agyának többszörös mennyiségű oxigénre van szüksége, mint felnőttként, s ezt csak mozgással tudja megszerezni.
Biztosan nem reggel hétkor kelne, és több időt töltene a szabad levegőn. Ha tehetné, fára mászna, jégen csúszkálna, többet nevetne. Ha hagynák, akkor a kamasz biztosan nem a felvételire készülne, hanem az ágyán heverne naphosszat, és álmodozna. Nem a kötelező olvasmányokkal gyürkőzne, hanem bugyuta videókat nézne a mobilján. Nem edzésre menne, hanem a suliból hazaérve szundítana egy kicsit. Mert szüksége van a lustaságra meg az álmodozásra, mert annyi minden változik a testében, és a lelkében is.
A lelke lázas
A legtöbb szülő természetesen jót akar a gyerekének, amikor nyaggatja a leckeírással, a sportolással, a zene- és nyelvtanulással, amikor nem engedi, hogy kivegyen ’szabadnapot’. Pedig a teljesítménykényszer miatt állandó stresszben élő gyerek nem véletlenül nyűgös, hanyag, sértődékeny, lusta, szemtelen. Ez a viselkedés tulajdonképpen segélykérés, tiltakozás a neki szánt, rákényszerített élet ellen.
Hagyjatok békén, üzeni a gyerek viselkedése. Nem érdekel, hogy mi lesz belőlem, hogy nem kerülök be a gimibe, hogy megbuktatnak, hogy majd évet kell ismételnem. Ez engem most kicsit sem izgat. Lógni akarok a haverjaimmal, csetelni a barátnőimmel, heverészni akarok a szobámban. Elegem van.
Ha a szülő vagy a tanár ezt a magatartást nem annak veszi, ami, ha nem érti, hogy ez a gyerek idegrendszerének, lelkének egyfajta lázas állapota, akkor veszekedéssel, kényszerítéssel, fenyegetéssel csak annyit fog elérni, hogy a gyerek valóban megbetegszik. Ha nem értitek, hogy nekem ebből elég, akkor majd asztmás leszek, gyomorfekélyes, és akkor majd békén hagytok…
Játszani is engedd!
Egy német egészségbiztosító felméréséből kiderül, hogy egyre több diák szenved valamilyen mentális betegségben, különösen a 13–18 éveseknél egyre gyakrabban diagnosztizálnak depressziót. A depresszió a verseny- és teljesítménykényszer, a túlterheltség és a stressz következménye. A szülőknek és a tanároknak mindenképpen figyelmeztető jelként kell kezelniük, hogy ezek a diagnózisok több mint 100 százalékkal nőttek az utóbbi évtizedben.
Vekerdy Tamás, a híres magyar gyerekpszichológus mondta, a gyerekek túlterhelésének az az oka, hogy a felnőttek szoronganak a maguk előrejutása, egzisztenciája, élete miatt, és ezt átviszik a gyerekekre is. Komolyan hiszik, hogy ha kislányuk, kisfiuk már az óvodától kiemelkedően teljesít, az majd jó lesz neki. Akkor majd érvényesülni fog a felnőttéletében. Az egész magyar iskolarendszert áthatja az, hogy a jól tanuló gyerekből lesz a jól boldoguló felnőtt, pedig ez nem igaz.
Innen tudhatod, hogy túlterhelt
- Korán elalszik, vagy éppen képtelen leállni, túl van pörögve még este későn is.
- Már csütörtökre is hisztis, nehezen kezelhető.
- Hétvégén nagyon sokat alszik.
- Nem tud koncentrálni.
- Gyakran dührohamokat kap.
- Gyakran panaszkodik arra, hogy a gyomra, a feje fáj.
- Egyre többet kapkod, gyakrabban érik balesetek.
Még nincs hozzászólás