Au-pair voltam Marylandben
"Sírj a világ legboldogabb pontján: bizonyítsd be, hogy hülyeség az egész!" - így lehetne lefordítani ezt a mémet, amit a Facebookon találtam úgy két évvel ezelőtt. Annak igazán vicces, aki felismeri, hogy a háttérben az EPCOT Center bejáratánál álló óriási gömb, a floridai Disneyworldben a szlogen szerint "a legboldogabb hely a világon". Mások annyit látnak: az egész család vigyorog, kivéve egy kissrácot, aki csak azért sem.
Csakhogy a képen nem egy átlagamerikai család mosolyog színes dzsekiben és hasitasival, talpig a 90-es évek elejének designjában. Vagyis ők és én, aki a kép közepén állok.
22 éves voltam akkor. Au-pairként dolgoztam a marylandi DiGirolamo családnál, akik engem is magukkal vittek a háromhetes floridai nyaralásra, hisz négy égedelem rossz kölyökkel könnyebben elbírtunk hárman.
Meg szerettek is már addigra nagyon, és én is őket: Vinnyt, a haditengerészeti pilótát, Diane-t, aki épp egyetemre járt 13 év főállású anyaság után, és a gyerekeket: Davidet, Chadet – ő a hisztizős kisfiú a képen –, a szőke Scottie-t és az épp csak ötéves Tallie-t, az egyetlen kislányt.
A fotót Diane csinálta egy fárasztó kirándulós nap végén, mondván: legyen már közös kép Ágival is Disneyworldből, hadd vihesse el emlékbe, ha már annyira haza akar menni arra a Magyarországra, bárhol is legyen az…
Haza is jöttem másfél év után, el is szakadtunk egymástól, ahogy az általában történik, bármennyire megfogadjuk, hogy majd írunk. Írtunk egyszer-kétszer – aztán valahogy elmaradt, ők elköltöztek, én is, elvesztettük egymást.
26 évvel később aztán megjelent ez a kép a hírfolyamomban, és én csak néztem percekig. Később láttam meg, hogy addigra ott volt már a felkérés egyszerre hat Digirolamótól: legyek az ismerősük, mert megtaláltak, mert biztosan én vagyok az az Ági, aki az ő Ágijuk volt valamikor.
Hát én voltam. És megtudtam tőlük – mert azonnal lett egy családi csoportunk, ami éjszakánként megtelt üzenetekkel, hogy hatan hatfelé élnek az Államokban ma már. A szülők elváltak és újraházasodtak, a két nagyfiúnak is családja van, gyerekeik. Tallie egy éve ment férjhez, és Scottie nősülés előtt áll éppen.
Menyasszonya, Destiny találta a képet valami nagytakarításkor, és fél napig nevetett rajta, mielőtt feldobta a netre. El is kezdtük a szervezkedést: csináljuk meg a képet újra! A színes dzsekikkel, az EPCOT-gömbbel, és persze velem. Látogassam meg őket, szívesen lát bármelyikük.
Csakhogy én mindenkivel találkozni akartam, lehetőleg egyszerre, ne kelljen körbeutazni Salt Lake Citytől Atlantáig öt különböző államot. Ja, írta erre Destiny, ők esküvőt terveznek, és ha szeretném, ha meg tudom oldani, boldogan meghívnak.
Hogy szeretném-e? Egy amerikai esküvőre menni Floridába? Azokhoz, akiktől megtanultam angolul, akiktől megtanultam egy ismeretlen világban boldogulni, négygyerekes családot működtetni, automata váltós autóval kétszer hat sávon közlekedni, spanyol kertésszel tárgyalni és pilótaoverallt mosni?
Akikkel évekig álmodtam, és még ma is, ha angolul kell megszólalnom, arra gondolok, nekik hogy mondanám? Drága Destiny, hát mit gondolsz, szeretném-e?
Hogy aztán nem bőgtem el magam, amikor Davidet megláttam az orlandói repülőtéren, biztosan csak azért lehetett, mert ennyi év után alig találtam a gyerekkori arcát. Csak bámultam a többieket is, hogy változhattak így meg, amikor az én álmaimban mindig kicsik maradtak.
Csak sokkal később gyűltek össze a könnyek a szememben. Nem, nem akkor, amikor Scottie megfogadta ennek a helyes, nagyszájú lánynak, hogy holtáiglan. És nem is akkor, amikor Tallie elmesélte, mennyit sírt utánam, napokig nem tudta abbahagyni.
Hanem amikor az utolsó este rám nézett, és halkan elkezdte: edd, kettó, haarom, I don’t remember four, oot, hat, het, nolc, kilenc, tiz. Akkor zuhant rám igazán, amire olyan sok évig nem is gondoltam: hogy van egy családom Amerikában.
Persze mondanom sem kell, a képet elfelejtettük újrafotózni. De Chad nem nagyon bánta…
Még nincs hozzászólás